2019. 08. 19.
A performansz-művészet apokaliptikus előretolt helyőrsége
Brenner Zoltán gondolatai az eat-artról*
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
A performansz-művészet apokaliptikus előretolt helyőrsége

Bekattantam a betonvilág kapzsi önpusztításától és kimenekültem az erdőbe.

Addig jártam a szűk ösvényeket, míg rá nem bukkantam az erdészházra. Udvarán egy csoport ember készül valamire, egy rítusra? Egy panteista szekta szertartása tárul elém? Vagy furcsa menekültek ők is, mint én?

Talán az utóbbi, mert Paola Paz Yee azt mondja, „A természetbe jöttünk alkotni, ahol nincs szabály, nem kényszerít, és nem szponzorál senki, a költségeket magunk álljuk, szabadság van…” A kezdés jelére tüzek gyúlnak, ételek készülnek, nem is akármilyenek, az ételek átalakulnak valamivé. Először nem tűnik fel semmi különös. Egy csoport fiatal kenyeret süt egy hevenyészett kiskemencében, Payel hideg ételt készít indiai fűszereivel (tudod már, milyen „hideg” egy marék indiai fűszer), saláták, babmegminden bográcsban, indiai módra, Vályi Péter fenyő belső kérgéből édes kambium ínyencséget farag, amikor furcsa dolgok történnek: Veronika Vargova pitatasit varr, uborka- és lazaccsíkokkal díszítve. Papíron szavak, betűiket Kiss Adél kivágja, a zsíros kenyér papírbetűkkel lesz meghintve?

Payel (Fotó: Brenner Zoltán)

Ha valaki performanszozik, a feltétel, hogy az eledelről szóljon, az legyen a főszereplő, de úgy, hogy utána meg lehessen enni” – avat be a titokba Kovács István, a házigazda. Tudtam! Mondom, hogy szekta. A keresztények jutnak eszembe, akik kisütnek valamit, az oltár felett alakítják át a Megváltóvá, majd megeszik, mint a kannibálok, hogy átszálljon beléjük a megváltó ereje, és halhatatlanokká váljanak…

És az ételek művészi megszentelése után elkezdődnek a rituálék. Filip Bielek kis dombot gyúr és kővel borít, ezekre banánokat helyez tanítója, Marcin Berdiszak emlékére. Ez a tűzhely, amelyen Veronika megsüti a pitatasiját, szlovákul kabelka. Kicsit odaégett. Vállára akasztja, és a vastag fabotokból kialakított kifutón hivalkodón végigmanökenkedik. Utána elfogyasztjuk a szent lazacos pitatasit, és a megszentelt Berdiszak-banánokat.

Veronika Vargova (Fotó: Brenner Zoltán)

Kovács István egy lefóliázott víztartályból szakítja ki magát, mint Neo a mátrixkádból. Kiborul a „bili”, az újszülött művész fekve pihen, míg a magzatvíz még folyik a hátára az anyaméh-fémhordóból. Ám amikor feláll, az anyatejet nem issza meg, hanem megfürdik benne, méghozzá azért, hogy aztán liszttel, tojással, prézlivel jól bepanírozza, majd egy olajos tepsiben megsüsse magát egészben, mint egy amcsi hálaadási pulykát, és következik az önfeltálalás. Utána feláll, és a nagy csőhöz megy, melyeken karácsonyfákat szoktak átdugni, hogy azok ágait hálóval összefogják. De most nem a fenyő, hanem a művész maga bújik át a szülőcsatornán. Halva születik ujjá, mint egy kötözött sonka. Hát mi ebből nem eszünk, felemésztette ő önmagát…

Kovács István (Fotó: Brenner Zoltán)

Inkább tányérjainkból falatozunk tovább, amikor egyszer csak Juhász Rokkó vesz kanalat a szájába, rajta egy szilvával, és elindul egy papírcsíkon, melynek tekercsét maga előtt rugdalva betonozza magának a sima utat ki az udvarkapun be a vadonba, talpa füvet ne érjen. A természet útját állja neki, a fák megálljt parancsolnak, a papírbeton is elfogy. A művész nem inog meg. Kinyitja a sliccét, és lehugyozza a természetet, majd visszaindul az úton, oda ahonnan jött, és megeszi a szilvát.

Juhász Rokkó (Fotó: Brenner Zoltán)

Kiss Adél zsírral kent kenyérszeletekkel borít el egy nagy tálcát. Kiderül, a kivágott betűk csak hulladék, az üres helyük a fontos eszköz, a stencilminta, amelyen keresztül piros és zöldfűszer-betűk formálódnak a kenyereken. Magyar szavak, magyar nemzeti színű körettel tálalva. A kenyerek felcserélésével mondatokat, összetett szavakat próbálunk formálni, majd betömjük őket a szánkba, ahonnan származnak, hátha így átalakítva magasztosabb tartalommal tudjuk majd őket kiejteni, mint korábban tettük.

Kiss Adél (Fotó: Brenner Zoltán)

Megértem, sötét jövő előtt állunk, a művészek ezért gyakorolják rítusaikat. Amikor majd civilizációnk összeomlik, éhes emberhordák tódulnak ki az erdőkbe, hogy élelmet keressenek. És erdészházakra fognak bukkanni, ahol a művészek felkészülten várják majd őket. – Hogy újra felmutassák nekik a kultúravacsorát.


* Étel-performanszok. Szervezte: Juhász Rokkó

Egy erdészház a Csévharaszthoz tartozó erdőben, 2019. augusztus 17.

 


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés