A hetedik nap többé nem a nyugalomé. A pihenés – melyet nem kívánunk már – összezsugorodott, mint a szamárbőr, és pengeéles pillantásunkat sehol sem leljük. Dóra és Márkos, ez a két kíméletlen kobold „experimentális zenei klubot” szervezett vasárnap estére: a SZÜNETJEL KLUB a némaságra, hangtalan hangzatokra, csöndre áhítozó performerek: muzsikusok és táncosok aziluma. Ez az a hely, ahol „...bármilyen hang bármilyen kombinációban és bármilyen folyamatot képezve előfordulhat”. (Cage, ’57.)

Óriási, képzeletbeli ecsetvonásokkal felvitt kör a kisterem balett padlóján; fehér abroncs, mely a végtelen/játék terébe szorul. A kör a japán zen legmélyebb szimbóluma, utalás az illúziómentességre. Benne egy távol-keleti harci játék, a Go koordinátái: középpont nélküli kereszt karjai, melyek az Űrben elenyésző négy elem: a Föld, a Víz, a Tűz és a Szél, vagy az Emberben lobogó négy élet: a Test, a Szív, az Agy és a Lélek kifejezői. Komputeres célkereszt, melyen Korunk Hőse menthetetlenül, engesztelhetetlenül és megváltatlanul elvérzik. A végsőkig udvarias go-játékos – miután ellenfele valamennyi kövét (katonáját) bekeríti, és az utolsó harcos négyből három életét elveszi – a ko szócska kimondásával figyelmeztet a végveszélyre. Kicsi vagy, megöllek. Ellenhúzásoknak már nem sok értelme.

Három életvonal végén három performer áll, a negyediknél a közönség, és a középpontban senki, a shunyata, a sui generis üresség, a kozmikus magány. A három performer: három eredet, három művészet, három lelkesültség. Dóra Attila (Budapest) proto-tonális és free dzsessz szaxofonos: az intellektus. Márkos Albert (Kolozsvár) klasszikusokon felnőtt csellista: a moralitás. Triceps (Szabadka) a budo, a Harcos Útjának követője: a test/tudat. Ünnepélyes, fekete öltözékek, borotvált koponyák.

Harminc perc alatt elhangzik 4 tétel, szakrális zene, más-világ. Az I. (7:20) alatt alt szax és cselló egy hangon, unisono G-t játszott, ritmusok nélkül, felhangok nélkül. Ez az „orgonahangzás” minden meditációs zene kiindulópontja. Közben nyugodtan áthömpölyög a körön a Heian-korszak (a békepihenés, i. sz. 794–1184) három alapvető formagyakorlata: a shodan, a nidan és a sandan kata, a teljesen érintetlen kezdők, és az örökké újrakezdő shotokan karate-do mesterek 62 mozdulatból álló árnyékküzdelme. A robbanékony vagy visszafogott mozgást a hara-légzés impulzív muzsikája kísérte. A hara = hasi súlypont, a lélek középpontjának filozófiai fogalma, a ki energia tengere. A hasizmok megfeszítése és erőkoncentrálás révén a levegő süvítve préselődik ki a tüdőből.

A II. (7:20) tételben a cselló egyedül játszik, a G alapra most felhangok is megszólalnak, torzított hangszínek törnek elő, ritmus keletkezik, amely párbeszédet folytat a harci botok profán dobolásával. Aranyfüstös pár tessen (ütőbot) pörög a középpontban rabul eső, csípő- és fejrángásokba merevedő alak kezében. Az agy óraszerkezete.

A III. (7:20) tételben az alt szax játszik egyedül, a fúvós ráharap a kemény nádra, trillák szólalnak meg a G alapon, a folyamatos körlégzés könyörtelen szivattyúja felfújja és lelohasztja az arcot. A vándorló alak visszakerül kiindulási pontjára, tenyérrel és ököllel dobol mezítelen mellén, hasán, hátán, a combján feszülő bőrnadrágon. Iszonyúan szomorú csattanások, dübögések: „...leválasztani magad a hang működéséről...” (Cage) Az arcát nem üti meg.

A IV. (8:00) tételben minden megfordul: a három életét elvesztett ember-harcos a földre kerül, seizában (térdelő, elmélkedő ülésben) várakozik, torokhangon mantrázik. Nincs több ideje, csak az Idő. A cselló és szaxofon tomboló, szabad dzsesszben tör ki, marcangolják egymást, felelgetnek önmaguknak. Kitörve az egy-hangúságból, ez a kaotikus crescendo hivatott felidézni az utolsó élet: a Lélek halálát, a harmonikus zene halálát. És, ez a „zene – nem zene”, és ez a „diszharmónia maga is harmónia” (Cage és Bergson). A zene átlépett a színház tartományába, és természetesen: a természet felé.

A KO zenei szerkezetét nem jellemezte az összhang, az egész részeinek arányos egybeillesztése, az „új” és a „régi” mégis a maga helyén volt. Akusztikus hangzásokat – ezek szélsőségeit – felhasználva építkezett, a rituális mozgás és tusfestészet rigorózus szabályainak is megfelelve. És mint ahogyan a megvilágosodás módja lehet egy botütés, vagy egy értelem nélküli kiáltás: Kvac! (Gigen Rinzai), úgy sikerülhet egy kör „posztmodern” négyszögesítése is. A kör átalakítása hasonló területű négyszöggé – a geometria klasszikus eszközeivel – megoldhatatlan probléma, a hermetikus jelképek nyelvén azonban annyit jelent, mint „a lehetetlennek látszót lehetővé tenni”. Ez, szinte lehetetlen. Ebben az experimentális zenében „a különbözőségek egyszerre történő megjelenése a fontos”. (Cage) Ez, szinte lehetséges. Stopperral lemérhetően.
Mennyi perc, mennyi másodperc? 30:00

* Egyetemi Színpad (Pest), 1995. február 12.
A Szünetjel Klub első előadása. Volt még: Paizs Miklós (1995. február 26.) és Dóra Attila (1995. március 5.)

A performansz később, az akkor formálódó Opál Színház előadásai közé került, Paizs Miklós (khöömei ének) csatlakozásával. Négyszer adtuk elő, ahogyan kell.

Kötelező olvasmány: John Cage: A csend (Silence, 1961)
Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994. Fordította: Weber Kata

KLIKKELJ A KÉPEKRE, HA VIZET ÉS CSÖNDET AKARSZ!