„Gogol köpenyéből előbújtam, a bőrömből nem sikerült.” Halász Péter
Olvastam régen szerbül egy szcifit (1), amiben a Vámpírok eluralják a Földet, és az egyetlen Ember házába-várába zárkózva igyekszik túlélni, monomániásan végigjátszani életét. Nappal a vérszívók népe nyughelyére húzódik, ő pedig – a rémületes Legenda – hegyesre faragott meggyfakaróval öldököl közöttük. Reménytelen, kísérteties, szívszorongató ténykedés ez… Nincs jövője, csak a legendárium: a kifürkészhetetlen akaratú és indulatú szentek/szörnyek tetteit felrovó palimpszesztus. Végül ez az ember, a gyilkolás művésze elbukik: rabul ejtik, és életben tartják: egy új faj félelmeinek és vágyainak örök mementójául.
Zombi érzésekkel szorongtam – söröző, füvező, filozofáló zombik tömegében – a Picasso Pointban, a Nagy Autodaféra várva: ma élve, közelről, élőben láthatom a hetvenes évek művészetének egyik fekete bárányát, a magyar kísérleti színház legendáját, Halász Pétert. Nyolc összetolt asztal a kávézó egyik sarkában – két óriási kirakatablak és kétszáz húsevő fogójába szorított pódium, porond, vesztő-hely. Rajta kopott fotel, dohányzóasztalka, üveg vörösbor. És a 90 perces késés (várakozás? kivárás?) izzadságbűze és feszültsége. Lángoló katonai dzsekiben halad el valaki az utcán, az üvegtáblák előtt, és egy nett hölgy belekezd az Egy őrült naplójának orosz nyelvű felolvasásába. Halász Gogolt játszik.
Ül, áll, átül, „ritmust vált”. Lassan, magában beszél. Bort tölt, rágyújt, pár akkordot gitározik. Nézi a nézőket. „Már nem avantgárd.” Az Universitasban rosszul színészkedett, később hírneves darabjait próbák nélkül játszották. Ma sem igyekszik „profi” szerepében tetszelegni. Megakad, elhallgat; instruálja a zenészeket és a világítást; rákérdez a közel ülőkre: „Mióta beszélek? Legyen még?” Piros sáljából váratlanul turbánt köt tar fejére: olyan megkomponált; védekezően maga elé húz egy széket: olyan keresetlen. Háta mögött a Postahivatal zöld mikrobusza parkol, néhány vétlen járókelő csodálkozik be; portable idiótájával egy nyűhetetlen fotós villog a kirakaton át. Kirakatban játszani nagyon nehéz – árulni művészetünket, mint a sonkát, mint az amszterdami kurvák combját. Keserűség, nyomorúság. Egy lakásba zárva Budapesten, egy üzlethelyiség kirakatába állítva New Yorkban: magyar túlélési technikák. A provokált véletlen terminus a quo-ja: valami, amitől Valami elkezdődik.
Mit kell tudni? 1970-71-ben a Kassák Ház Stúdió négy előadása (kezdetnek a kegyetlen színházi Testvérballada, végül a betiltott A skanzen gyilkosai), ’72-75-ben lakásszínház a Dohány utca 20. IV/25-ben, harmincegynéhány konceptuális játék, happening lehetséges gyerekeknek és lehetetlen felnőtteknek (King Kong, a Ház, a Naplószínház), ’76. január 20-án kivándorlás. Tíz emberke 15 éve „kinn”: ’77–91. a Squat Amerikában (kezdetnek a Pig, Child, Fire!, végül a Full Moon Killer). 1985-ben Halász megalapítja a Love Theatret, ’90-ben – véletlenül – a PeCsában is vendégszerepel: Ő, aki valamikor a sisakkészítő gyönyörű felesége volt, Szabadkán is. 1991–93-ban két rendezés a Kamrának: A kínai I-II.
Áll Halász az asztal tetején, és beszél. Talk show lenne ez az Újvilágban, de itt: könnyes emlékezés. Nem sírunk; pedig „…óriási az amnézia a tegnappal szemben… és amikor reggel felkelsz… elemi dolgokkal kell szembenézned…” Műfaját tekintve a verbális színház furcsa zamatú gyümölcse, amely egy ’72-es darab (Breznyik meg egy asszony tegnap) formabontó koncepciójától ered: itt váltja fel először a társulatnál az „írás – rendezés – eljátszás” képletét az „élés – elgondolás – színház – élés” képlete. Majd rögtön utána a két személy intim egymásra kérdezéséből fakadó beszélgetés-színház következik (Felkészülés meghatározatlan idejű együttlétre). Majd ’75 májusától a Naplószínház, amikor az „igazi fikció” kitalálása helyett „naplót ír” a társulat, ti. az év 365 napján, napról-napra eljátszik valamit, ami az eszükbe jut. „Kitörni a némaságból!” – kíméletlen imperatívusza ez minden TTTiltott Művésznek, akkor és mindörökké. A magány interkontinentális közvetítői Halász Hangos levelei ’78-79-ből, az itthon maradt barátoknak. Személyes hírek, művészeti fejtegetések, élménybeszámolók, rádiós zajok, zene – magnószalagon. „Oda kell mennünk, amitől egy kicsit félünk, vagy amitől nagyon félünk, és ami nagyon vonz.”
Halász Péter/vári elbeszélései nem egy őrült kollapszusát, hanem egy színház-őrült apoteózisát tárják elénk. Miféle álmok? Miféle emlékek? A hazából kilakoltatott nagycsalád-társulat tragédiáit, a világba-vetettség ígéretét és csapdáját. Az alkoholistává váló Mária menekülését és öngyilkosságát, a metropoliszba érkező Ágnes LSD-kábulatos tévelygését egy elhagyott játszótéren. Ábrándokat a delfinekről, akik nem terveznek, és nem gyűjtenek, mégis tagadják a halált. Árnyképeket egy kisfiúról, aki nem játszik, nem gondol semmire, és nem kíván semmit: „a boldogság állapotában él”. A heroin és kokain kísértéseit, az absztinenciai és overdózis között. Hiszen „elkerülhetetlen” mindkettő: utazás a száraz sejtek birodalmában, amikor „minden távolodik, és a helyét nem változtatja”; és a felállás – leülés – derékfájás – földre fekvés – epehányás – felállás… circulus vitiosusa. Barátok önpusztítását; Halász a trombita nyers hangján át ordítja felénk: „Az ember vagy kíváncsi, vagy boldog! Aki kíváncsi, az hamar megöregszik! Aki boldog, az meghal!” A drogok csempészését, seftelést, manipulálást, kicsi nyereségeket és nagy átveréseket, mert csak 1 uncia kokain kell alaptőkének, hogy a darabot megírhassam, hogy a darabot színre vigyük. Mert „nagyon fontos dolog a színház számomra”, mert ez a legfontosabb. Rögeszme, megélhetés, kábulat, megnyugvás: „1500 darab inzulinos tű – mindig tiszta tű”. Puskin és Gogol? Ki kibe rúgott? Apró szláv anekdota; betét, kitérő: „Gogol – guggol.” Nem sok keresni valójuk van itt. Halász felolvas a sárga könyvből: „Mit akarnak tőlem? Nem bírom tovább.” K úr A városból B városba igyekszik: itt alkohol van és munka, ott drog és a család; közöttük az utálat és a magány.
„Olyan intimre gondoltam – de a mikroport nem dolgozik…” – mondta valamikor, és nem mellből jött a hangja, hanem szárazon csordogált elő, nem várva önmagát. Nem várva senki mást.
(1) Richard Matheson: Legenda vagyok (I Am Legend, 1954)
* Egy őrült naplója – Halász Péter performansza
Picasso Point, Budapest 1994. január 19.
“1993 óta számos variációban játszottam el az Egy őrült naplóját. Nem Gogolét, hanem azt a naplót, melyet Gogol inspirált. Igazán sohasem volt bátorságom klasszikus művet reprodukálni a színpadon. Ahhoz olyan színésztehetség kell, mint Darvas Iván. Gogol műve elementáris, még olvasva is sok nekem. Pedig próbálkoztam, de mindig az lett a darab sorsa, hogy elkezdtem magamról beszélni. Felfedeztem Popriscsint magamban. Így ezek az előadások a terjedelmesebb Gogol idézet után, hol a halottaimról szóltak, hol egy spermanaplóba torkollottak, hol a kábítószer világába vezettek. Idén elhatároztam, hogy most pedig a klasszikust?! Ki is dolgoztam valamennyire a színpadi megoldások rendszerét, sőt megértettem Gogol művét, a maga teljességében. De aztán szerencsétlenségemre volt két hét szabadidőm a nyáron, amit egyedül tölthettem el. Írtam. Megírtam az én Popriscsin figurámat. Visszaugrok több mint harminc évet. Orvosi egyetemre jártam. Öt évre. A bátyám helyett. Ő volt az orvostanhallgató, én jogász voltam. Ő nem ért rá pénzkereseti okokból kifolyólag. Géza kényszeres beteg volt. Minden mozdulatát megtervezte, és ha nem sikerült a tervnek megfelelően végrehajtani a mozdulatot, meg kellett ismételnie. Elmetársai már ebédeltek, Géza pedig a reggeli kávésbögrét próbálta megragadni (mennyi hasonló vonással rendelkeztem – nem részletezem – és tán önök is). Ő az én mai Popriscsinom, ennek a személynek a bel- és külvilágába tettem egy fiktív utazást. A történetben egy pszichiáter és egy ápolónő próbálja becsomagolni, az intézeten kívüli világra alkalmassá tenni ezt a szerencsétlent. Szeretet nélkül meg kell őrülni. Ezzel a mondattal tudom összekapcsolni Gogol naplóját az én darabommal. Az esemény ultramodern környezetben zajlik le. Gogol köpenyéből előbújtam, a bőrömből nem sikerült.” Halász Péter: Egy őrült naplója, avagy Az aknaszedő feljegyzései. Bemutató: Városi Színház (Pest, Kálvária tér), 1999. október 5.
Halász Péternek öntörvényű, abszurd élete volt, és így is távozott. Májrákban szenvedett, gyógyíthatatlan betegségére váratlanul, a 37. Magyar Filmszemle fődíját elnyerő Herminamező – Szellemjárás forgatása alatt derült fény. Ekkor döntötte el, hogy munkatársait megkéri élete hátralevő részének minél részletesebb dokumentálására, illetve teljes életművének 24 órás filmes feldolgozására. Műfaji és stílusbeli megkötéseket nem tett, az elkészülő film megítélését majdani nézőire bízta. Már nagy betegen, halála előtt pár héttel a budapesti Műcsarnokban megrendezte saját búcsúszertartását. Utolsó performanszán – koporsóban fekve hallgatta végig pályatársai, tisztelői, barátai gyászbeszédét, megnézte a személyesen neki szánt produkciókat, majd megköszönte a megemlékezést és távozott. 62 éves korában, 2006. március 9-én halt meg New Yorkban.