2019. 06. 09.
HAT JÜAN
Az Álló Idő Színháza: Übü király, vagy a lengyelek* (színház, anno)
Tartalom értékelése (4 vélemény alapján):
HAT JÜAN

Egy lejárt pressz igazolvánnyal jutok be a Csillag Börtönbe – egyszerűen elhiszik, hogy az vagyok, aki. Valahogy ünnepi hangulata van az egésznek: TV-stáb, kiscsajok serege jön velünk, emeletről emeletre, mohó és éber tekintetek kereszttüzében. Rács- és hálószerkezet minden szinten, nem lehet leugrani, csak a halászok kezébe. Ez az „életellenes, erőszakos bűncselekmények elkövetőinek” börtöne, az átlag büntetés 14 év. Pontosan 14 éve működött az intézmény, mikor Alfred Jarry megírta az Übü király első változatát (1899). Gyilkos betyárok, hazaáruló katonák, jugó kémek, disszidensek, ötvenhatosok után most színészek is laknak a falai között. A zömében életfogytiglanisokból álló társulatot Kovács Anita rendező vezeti, Az Álló Idő Színháza néven.

David Scott Larwill-Weird Olimpics (1989)

A kultúrteremben 50 szabad néző és 12 rab alkotó találkozik, plusz a szikár rendezőnő, aki mindkettő egy személyben, önkéntesen. A rabok hipertevékeny előjátékkal nyitnak: egy óriási, kerekekre szerelt feszületet tologatnak a széksorok között – a Megváltó engedékenyen tűri. Néző rabok apró csoportja helyezkedik el mögöttünk, az üresen maradt padokban (a többiek a sétát választották). Hirtelen kristálytisztán érzem a párhuzamos világok egymás-mellett-létezésének tényét, mint az állatkerti ragadozók ketreceinek, mint a bonctani múzeum tárlóinak két oldalán. És ez nem olyan, mint a moziban, ahol a szélesvásznú imitáció kioltja az eredeti realitás valóságát, a valódi eredet realitását.

David Scott Larwill-Tom Tom Club (1999)

Beindul ezerrel a „halál faszán lovagló” zsarnok és komédiás királyi története, ahogy meghallom a szöveget, kicsit unom is már. Ascher, Ladik, Bocsárdi variációira gondolok, ez sem lesz különb, gondolom. A díszlet puritán: nagy faláda – ebből özönlenek ki a „verhetetlen” hadak, a falak köröskörül napi sajtóval fedve – innét érkezik az elérhetetlen külvilágról az információ. A jelmez: szürke-kék egyen rabruha. A deklamáció tisztességes, a mozgás korrekt. A teremben ugrásszerűen növekszik a hőség. Csontvacsora, újságrongyok növekvő szőnyege, használt WC-kefe-jogar, fordított kissámli-korona, roggyant esernyő-csatabárd – ismerős rekvizitumok, amelyek itt teljesen autentikusak: ez van, ezt kell szeretni. A játék is naturalisztikus, felszínesen stilizált. „Értékelhető!” – jegyzem fel magamnak.

David Scott Larwill

Hőhullámok csapnak meg, másodpercekre belezuhanok a hicsi mélyűrbe. A bonyodalmak folytatódnak, izzadunk, közösen. Valahol a közepe táján kitör a „háború”, és ettől kezdve a színen konkrétan megjelenik a partikuláris brutalitás: agyonverhetetlenül vonulnak ide-oda, tolják a kerekes klozeten trónoló vezért, kajakkal esnek, ordítva pattannak föl, föl, ti rabjai a földnek. Ipari zene, erőteljes zajkulissza, a szakállas Übü mama behugyozik félelmében, a hátamon csorog az izzadság. A börtönjelenet a legerősebb. A színész rabok rabokat alakítanak, micsoda képtelenség, micsoda lehetőség. A cigizők kiváltságos tábora szemben azokkal, akiknek nem jutott más, csak a füst. Igazi feszültség, performansz-szituáció, teljes tökéletességgel kivitelezve. Szívni tudni kell. A kaotikus csihi-puhi kíméletlen harci játékká alakul. Kidagadnak az erek. Mindenki mindenki ellen, az Isten ellenük. Übü papa és győzedelmesen vesztes bandája a tengeren menekül. Mereven állnak, szorosan egymás mellé préselődve, az otromba ládában. Már nem akarnak semmit, semmi mást, mint akárki más. Mindegyikük mond valamit halkan, valami személyeset, nem ide illőt. „Édesanyám.” „Békesség.” „Család”. És a szívszorongatóan banális: „régi Duna-parti esték”.

Szeged, Csillagbörtön, ma (2019)

A vége igazi jutalomjáték, humánus happening – ha már valahogyan el akarjuk nevezni, amit szükségtelen elnevezni. Szívszorítóan demode ruhákban jelennek meg ezek a rabok, ezek a színészek, akik rabok. „Megáll az idő...” – szól a régi sláger, édesen, mint az elvesztett szabadság. Most táncolhatnak egy kört a közönség hölgyeivel. Udvariasan, bátortalanul és vakmerően, ahogyan azt már kell. Idemásolom Ho Si Minh Börtönnaplójának egyik versét, hogy beszámolómat erről a különös művészi teljesítményről érdemben befejezhessem: „A FÉNY ÁRA. Rab fizessen a fényért: / ára hat jüan fejenként. / Rab-sors örök sötétség, / de hat jüan a fizetség.”

David Scott Larwill_Tanya Goes To Melbourne (2017)


Szereplők: a Szegedi Fegyház és Börtön rabjai. Rendező: Kovács Anita Anna

*Thealter Fesztivál, Szeged 1998.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés