A Perforium Fesztivál egyik legrövidebb és legnagyobb döbbenetet kiváltó body art akciója Szombathy Bálint újvidéki művészé volt, amelyet Slavko Matković (1948–94) szabadkai szerb és „tiszteletbeli magyar” költő emlékének szentelt.
Az hommage-ra a művház rideg aulájában, minden különösebb előkészület, díszlet, technikai szerelés nélkül került sor – az egész kísértetiesen hasonlított a vasúti restik hangulatára. A feketébe öltözött, neoista Szombathy egyenként tépte ki barátja egyik jelentős vizuális kötetének lapjait, nyugodtan fixálva a körötte állókat, miközben segítője, Mészáros Ottó érsekújvári performer ragasztószalaggal kerítette körbe az embercsoportot, köztük a földre hullott lapokkal.
A könyv a Ragasztószalag szövegek1 címet viselte, és olyan „vizuális szövegeket”, képkölteményeket tartalmazott, amelyeket alkotója napilapokból, színes magazinokból és könyvillusztrációkból szaggatott apró foszlányokból montírozott össze. Matković a hatvanas évek végén készítette a kötetet, és az akkoriban újdonságnak számító átlátszó ragasztószalag (cellotape) segítségével tépkedte le az ábrákat, szövegeket, fotókat. Az így nyert arasznyi hosszú csíkokat függőlegesen egymás mellé helyezte és rögzítette. Furcsa, zilált és mégis kategorikusan rendezett „futókép” jött létre, amelynek tartalmi mondanivalója nyugodtan lehetett volna a „mindenki másmilyen – ugyanúgy”.
Szombathy akciójának előkészítő szakasza a jó barát életéhez kapcsolódott – a ragasztós szalag porszemeket, cigarettahamut, hajszálat, cérnát, bolyhot szedett le a húzódozó nézők ruházatáról, akik ezáltal maguk váltak „rátapadékká” egy halott művész légyfogóján...
Ekkor Szombathy is elővett egy tekercs celluxot, és módszeresen – csak egy keskeny szájrést hagyva ki – betekercselte vele a saját fejét. A kezdetben furcsa gagnek tűnő gesztus pillanatok alatt változott groteszkké, majd morbiddá, végül rémisztővé: a szétlapított orr, a ferdén záródó szemhéjak, az abnormálisan összeráncolódó bőr a végső stádiumban levő rákbetegek arcát rántotta elénk. A megvakult, sisteregve lélegző performernek ekkor egy égő gyertyát és egy félliteres üveg konyakot helyeztek két előrenyújtott tenyerébe.
A külső fényt és „belső fényt” okozó források meghatározó szerepet játszottak Slavko rövid életében és lassú halálában. A számos műfajban (költészet, esszé, grafika, képregény, konceptmunkák, akció stb.) kísérletező szellem világosságát a kemény alkoholizálás és dohányzás miatt szövődő rák oltotta ki. A naponta bedobott ócska jugó vinjakok visszaütöttek... És amikor a szoros tekercsben fulladozó Szombathy kezéből kihulló gyertya elaludt, a nyak vörössége már a lángban égő forradalmárok és az idült alkeszok arcszínét idézte. Erővel kitátva száját, a torkába öntötte az egész üveg rossz magyar konyakot. A mérges ital másodpercek alatt összerántotta a nyelőcsövét, és a maszk alatt elöntötte és marcangolta az orrát, szemét. A performeren megjelentek a fulladásos halál előjelei. Az arcához kapott, tépte volna le az elasztikus kötelékeket, amelyek mintha a radikális alternatívok egyetlen alternatíváját jelenítették volna meg: Vagy művészet – vagy halál!
Két-három néző együttes erejével, ollóval és körömmel sikerült csak a fojtogató kötést leszaggatni. Én döbbenten álltam a lépcsőfeljárón, és Vologyánk, Slavko Matković utolsó törmelék-szavai jártak az eszemben: „auiß’ erbjnn” egyß’Wtrbey josjos”.2
Još-još: még, még...
* Perforium ’95 – Nemzetközi Performansz Művészeti Találkozó, Budapest, Almássy téri Szabadidőközpont, 1995. IX. 28-30.
1 Ragasztószalag szövegek, az Új Symposion 1989/1-2. számának melléklete, Újvidék 1989.
2 Szombathy Bálint közlése (Leopold Bloom Magazin, Szombathely, 1995/2. szám)
Lásd még: