Kis mementó virtuális barátom, a bolgár Христо Явашев (1935–2020) ’csomagolóművész’ emlékére, aki nonkonformista munkásságát 1962-ben egy párizsi sikátor 240 olajoshordóval való eltorlaszolásával kezdte: emlékeztető a berlini falra.
Rögeszmésen kutatom a térképen, mert kell, hogy legyen egy „francia Bronx”, ahonnét ezek a kíméletlen dobosok előbukkantak. De nem találom, csak a Szűz, a Filozófus, a Polgárok városait jelölte meg a kartográfus, meg a fegyencekét, a francia Guyanát. Később megtudom, hogy Neverse-ben, Párizs egyik ipari zónájában alakultak. Ez a második csalódásom a Snoblesse oblige elírása után, ami „176 tagú együttest” ígért, 17 helyett. Hja, a nemesség kötelez. Gigantikus hangzatokra áhítozó lelkem már elhelyezte őket Penderecki 200 vonósa, Bábel és Hirosima zenészei mellett.
A város egyik legocsmányabb diszkója, a Casablanca tombolt itt évekig, az előcsarnok falán még most is ott sorakoznak a bodibilderek és topmodellek tucatjai. (A szomszédban volt anno a Fekete Lyuk, miért nem ott? Mert alacsony, grafittis, dzsuvás. Pedig, ott lenne az igazi.) A nagyteremben sötét tömeg várakozik, kedd van, ünnepi hangulat. A kezdést nem indítja gyári sziréna, a tagok 40 centis fabotokat ütögetve, egymás után jönnek be, a megszállottak magabiztosságával. Félkörben vörössel-feketével mázolt olajoshordók, semmi díszlet; kopott nadrágok és színehagyott trikók, semmi jelmez. Három ritmusszekció, 6+4+6 felállásban, középen Jo-Jo, a vezetőjük. Karmester, gangfőnök és verítékező bohóc egy-személyben. Sípja, hatalma és varázsa van. Ő mindenkit hall, őt mindenki látja: az energikus vezénylés és közvetlen fizikai fenyegetés metanyelvével irányítja a többieket. A saját hordóján csak stilizáltan játszik, „álmában csönget egy picit”, hallani alig lehet, de holtbiztosan jelzi, hogy az egész őrület az ő zenei víziójából eredt. Erejének végső demonstrálása, amikor teátrálisan előkészítve, belevág a pléhbe egy méteres franciakulcsot.
Új zenék:
Nyolc-tíz szám dübörög el (ez a 3. nagylemezük anyaga), kapcsolódásuk az afrikai törzsi szertartásokhoz (Angola, Etiópia), vagy a posztindusztriális klasszikusokhoz (korai Laibach, Einstürzende Neubauten, Test Department) teljesen nyilvánvaló. Nekem az a legendásan szar idő jut az eszembe, amikor a szabadkai Nitrogénműben melóztam: a műtrágya óriási szárítóhengerének, és a nitrofoszfát bepárlás reaktorainak volt ilyen monoton és tompa, megállíthatatlanul ismétlődő, kérlelhetetlen hangja. Az éjszakai műszak fáradt unalmát, az agyzsibbasztó zajok hullámait csak egy-egy hengerdugulás vagy reaktorkitörés idegessége pörgette föl. A párizsi prolik elemi zenéjét, a periodikusan, szabályosan és szakaszonként ismétlődő dobritmusokat váratlanul eltörlő, egymásra kaffogó kontrapunktok tették izgalmassá. Ez a többszólamú szerkesztés egyszerű réciteket mesélt el: benne volt a metropolisok csavargóinak lángoló dobkályhája, ami mellett telente az utcasarkon melegednek; a hippik vagy punkok vagy rapperek hordódobja, amin az elhagyott, szemetes grundokon szomorú, életes dalokat lehet a vakvilágba küldeni; a kikötők tízezernyi naftás, benzines, kátrányos hordója, amiket végső ínségbe jutott hobók görgetnek az óceánjárók fedélzetére. Benne volt ebben a veszettül dobolásban, hogy veszett a világ, elveszett a ’paradicsom’.
Végül arról, hogy nem zenei performansz volt ez, hanem mechanikus balett, ahogyan azt Oskar Schlemmer a húszas években elképzelte: marionettfigurák járnak „géptáncot”, szolgáltatnak „dinamózenét” (Mechanikus kabaré, Dessau). Nem koncert volt ez, hanem terapeuta szertartás, ahogyan azt Allan Kaprow a hatvanas évek happeningjeiben eltervezte: a közönség hatalmas lufik és színes hordók között fertőződött és gyógyult az anarchista művészekkel (Southamptoni parádé, New York). Nem színház volt ez, hanem organikus land art, ahogyan azt Christo egy 240 ütött-kopott hordóval eltorlaszolt, párizsi mellékutcával megvalósította. Labdáztunk a közénk dobott bronxi hordókkal, önfeledtül ütöttük őket, elhelyeztük maradványaikat a térben. Elhelyeztük maradványainkat a térben.
* Vörösmarty Művelődési Ház, Budapest, 1995. március 28.
