2020. 01. 24.
HJÚSZTON VÍ HEV Ö PRÁBLEM
Modern Theatre of Myth: Oidipus (amcsi színház, anno)*
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
HJÚSZTON VÍ HEV Ö PRÁBLEM

Nehéz az amcsi asztronautáknak. Egyrészt a dögvész, másrészt az előadás. Csak sírni, sírni, inri. A nyújorki Modern Theatre of Myth (a Mítosz Modern Színháza) azt írja az Oidipusz című előadásáról, hogy „futurikus beavatási szertartás a XXI. század nézői számára.” [Hja, ekkolá.] Azért komoly dolgokkal ne hülyéskedjünk, mert úgy maradunk. Nyakig a szarban, mint Halál az Átreidészekben.

A Szophoklész-drámáról, annak értelmezéséről, dramaturgiai feldolgozásáról most nem fogunk értekezni. Az MTM ugyanis semmi újat vagy érdekeset nem tesz hozzá a mítosz korábbi interpretálásaihoz, sőt. Fölmerül a kérdés, minek „jelenítették” meg egyáltalában ezt a sok törődést igénylő, szomorú, ámde tanulságos történetet... Az előadás sematikusan koreografált, precízen deklamált, ízlésesen öltöztetett, unalmas munka. Jeles (5): a mellékszereplők felvételizhetnek a színművészetire, a főszereplők kezdhetik elfelejteni, amit ott bebifláztak.

A történetet ismerjük – aki nem, olvasson utána. Aki látta, és nem olvasott utána, az ezt látta: a színészek lassan és gyorsan mennek, azután sokszor és sokáig állnak, a pechesebbek térdepelnek és leborulva merednek, elképesztően szenvedő arckifejezéssel. Időnként edényekből olajt (?) kennek magukra, egy muzsikus szintetizátoros melódiákat enged, kicsit dobol és csörget. Mindezt nagyon nem amerikaian, és nagyon nem európaian (és a többi kontinenshez sincs közük). Ahhoz, hogy ők és mi együtt zokogjunk, el kellett volna felejteniük az idegen sorstragédiát. Így kín csinálni, kín nézni.

Azután hirtelen a hátunk mögé kerülnek, onnan mondják. Mi vagyunk az udvar népe, értünk is reszket a reszkető néger rabszolgalány. Szép, fiatal emberek játszódnak, és a publikum értetlenül, gyanakvóan, ostobán. Disz déj iz jór fádör end mádör. Ülök a széken, nézek és hallgatok, ahogyan azt a színházban kell. Igyekszem nem feltenni a lábam az alacsony pódium szélére, pedig nagy a kísértés. Mi az a baszter? – kérdezi Krisz. Hóember – súgom neki vissza, magamban vigyorgok, és látom, hogy már sokan feltették a lábukat, elbotlott az egész, ma este nem lesz varázs.

Egy öreg rendező barátom mindig azt hajtogatta a társulatának: Gyerekek, ne lelkesedjetek – ez az amatőrök tulajdonsága. Dolgozzatok és imádkozzatok, célok nélkül. Ez kurva nehéz lesz, és elveszi a lelkesedéseteket. Így majd eléritek a lelkesültség fokát. Profik lesztek: szomorú, kemény, kiszámíthatatlan figurák. Bizony, mondom néktek, nahát. De ez egy kőkeményen optimista társaság, remekül beszélnek angolul, jelmezük igazi selyem, csipke, fátyol, bőr. Ezüst negyeddollárosokat ejtenek rézedényekbe.

Van egy rajzfilm-kutya, a Mardel, aki úgy röhög: kof-kof-kof, ha már nem bírja tovább. A szomszédom, teljesen normális kinézetű fiatalember, így tett, tette többször, fojtottan és kajánul, a legtragikusabb pillanatokban. Rázkódott a válla, jól leplezte a zokogást. Már csak a vakításban reménykedtem, és ezt valóban jól csinálták, ahogyan a görög tragédiákban, a tragédiákban, a világ tragédiáiban szokás. Eszembe jutottak, egy pillanatra, fogadott hazám utolsó napjai és Szókratész védőbeszéde: „De, ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni, de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors felé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az Istent.”

Az éles, direkt fénnyel megvilágított, mattfekete balettpadlón egyre sokasodtak a poros lábnyomok: volt közöttük hullámos, mozaikos, keresztes, varangyos, és ez volt minden, ami megmaradt, a végső igazság. Kimentünk, lákunóty, gúdbáj, jóccakát


Szereplők: Adam Drew, Dorian Romero, Gabe Samrock, Greg Dinunzi, Laura Frenzer, Mercury, Tom Reuel, Zoe Dodd. Zene: Greg Dinunzi. Díszlet: Robert Tevis. Jelmez: Karen Anselm. Rendező: Georgia McGill

*Thealter Fesztivál, Szeged 1997. augusztus 1.

Modern Theatre of Myth: Oidipusz (1997)

.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés