2019. 12. 16.
Sztrahuj, Vologya
Ache Teatr: A fehér kabin (orosz színház, anno)*
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Sztrahuj, Vologya

A műkritikus elélvezett. Ejaculatio praecocks-ot kapott a mű mimetikus idomaitól és katartikus szenvedélyétől. Mert elhihetik, hogy nem plátói vonzalomról volt szó, ha már a Korai öröm koncertre nem mentem el. Haha, bruhaha.

A szentpétervári Ache (fenetudjamitjelent)** csoport közel kétórás, keserédes előadása volt a bűnös szívtipró, ócska csábító. Mert, mint ahogyan a zsigereinket megbizseregtető asszonyok esetében, itt sem az érinthetetlen szépség, jellem és kellem volt a mérvadó, hanem a múló hús, és a hunyorgó szemekből ragyogó hamiság. Nem művészet? Zavaros, átláthatatlan, kétes élvezet? Drága, erkölcstelen és hizlal? Nem – élet? Reszkess, Vologya.

Három fószer meg egy spiné játssza kisded, a kisdedek játékát, teljesen aszexuális, pánszláv macsó ügy. Gyilkos bohócok ők, meg a takarítónő. Kedves, tétova társaság, teáznak, füstölnek, füstölögnek, miegymás. Maxim a nagyfőnök, térdig érő haja és szakálla van, meg brokát nyakkendője. Pavel az alfőnök, rövid haja és szakálla van, nincs nyakkendője. Oleg a kisfőnök, kopasz és csupasz, ki van gombolva az inge. Mása a nő, még a neve sincs benne a műsorfüzetben.

A fehér kabin – titokzatos jelentésére még kitérünk, de strandról szó sincs –, se színház, se performansz, félúton a röpülés és zuhanás között, műfajilag azami. Az azami, a gyengébbek kedvéért, közel-keleti kisrealista mozgáslíra.

Félálomba dőlve áll Oleg a szín mélyén, aztán Mása föllöki, és kezdetét veszi az ébren-álom. A teret (rágó)gumi hálózata fonja be, ebben rendezkedik Maxim, eszik-öltözik Pavel. Mása szétterpesztett lábbal, kötéllel szétfeszített kézzel várakozik. Oleg a lábainál hever, magánkívül. Archetipikus szituáció – nemi szkander és ideges cigarettázás követi, ennyi az előkészítés.

Bernar Banville: L'éternité

A belakott és kilakoltatott helyet három vászonfal szabja szét. A közepükön négyzetes kivágás, felénk tágulva. Ez a camera obscura fehér kabinja, ósdi fényképező doboz, a nézőkre irányítva. Regisztrálja, mi történik, és reciprok képét közvetíti világunknak. Maszkok vonulása sejteti, hogy „nem az vagyunk, aki vagynak”, és nézünk, mint a moziban: hosszas fésülködés, székek toszogatása, heccelődés, újságolvasás tűzön-vízen át, feredőzés lavórban, kóla(!) iszogatás szörnyű ordítással, TV-bemondók kórusa, a politikai kommentártól a gyermeki mondókáig, piknikben végződő pisztolypárbaj, kiflivel és sörrel, tratratra.

Távcső ez, majd cinemascope film, majd családi tévé képernyője. Képernyő, esernyő. „Holott csak esik az eső. / Lehet nézni a tévét… bár rossz a vétel: épp teniszeznek Londonban, jól látható a játékosok árnyéka a füvön, majd hirtelen villódzás, és… amikor csavargatni kezdi a gombokat, hirtelen elcsusszan a kép, a hang marad, harsány ováció, miközben a képek lassan vagy sebesen fölfelé vagy lefelé csúsznak, végül már csak fekete és fehér csíkok cikáznak.” (Max Frisch) Ez történt, bizony, itt is, azután teljesen elsötétedett, és a félálomba dőlve ülő Oleg, a szín előterében, szépen elszállt, szemben a tükörrel.

Az Ache banalitása szórakoztató, előremutató és filozofikus. Szeretné „megőrizni az eklektika tisztaságát”, és szeretné „szeretni a sört”. Hiszen a művészet többé NEM tud választ adni a jövő kérdéseire, csak újabb kérdésekkel tudja azokat megerősíteni, megkavarni, megdönteni.

Ráér.” Akár soha-oda-nem-érni is.

Bernard Banville: Narcissus


* Thealter Fesztivál, Szeged 1997. Szereplők: Maxim Iszajev, Oleg Zsukovszkij, Pavel Szemcsenko (és Mása)

** Közben, megtudtam, hogy az Aché = an indigenous ethnic group of eastern Paraguay, és az AChE = is the enzyme Acetylcholinesterase. Da, da (da).


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés