2019. 12. 09.
Intró. A boszorkánykör szakszerű elbontása (1)
Takarításnapló: Balogh-Varga Klára pragmatikus-perfekt performansza
Tartalom értékelése (7 vélemény alapján):
Intró. A boszorkánykör szakszerű elbontása (1)

TAKARÍTÁS, INTRÓ

Van egy lepattant ház, az enyém, vagyis a naplószerzőé. A nagy bedőléseim (munkahelyem elvesztése, élettársam halála, férjem halála, újrakezdések, kitörések kudarca, reménytelen szerelem stb.) ideje óta behúzódtam ide, nem járok szinte sehova, és ide sem jön senki.

Többször megpróbáltam kitörni, új életet kezdeni, vagy visszatérni a régi helyeimre, a régi kollégákhoz, de nem sikerült. Minden hely el volt foglalva, mindenhol a nulláról kellett bizonyítanom, és ha bizonyítottam, kiderült, hogy maradok a startkockán, senki se gondolta komolyan, hogy visszajuttasson a játékba.

A Takarítónapló valóban egy háztakarítás története, csak éppen közben kibontakozik előttünk egy gazdag és különleges, mégis jellegzetes, tipikus egyéni sors. Magyarországon, egy sajátos átmeneti korban, amikor sokan elvesztik az irányt és a kapaszkodókat.

Közben azért nem csak romlik és butul, kegyetlenedik a világ, hanem tágul, és szellemi értelemben is átrendeződni látszik. Sőt még talán új alapokon létrejövő közösségek csírái is mutatkoznak.

A főhősnek nagy kínlódás után mégiscsak sikerül belefognia néhány dologba, amit örömmel végez, pénzt, megbecsülést is kap, társai, partnerei érkeznek. Bár néha ijesztően kihasználják a kliensek és megbízók.

Közben alakul a Ház is. Az egerek változatos módokon pusztulnak. Megkezdődik a takarítás. Emlékek, ítéletek, korlátok, félelmek, szorongások, régi holmik, bútorok, elromlott gépek, régi szerepek és régi emberei kapcsolatok végzik be pályafutásukat, és jön mindenből új, jobb. Vagy valamilyenebb. Vagy ki tudja most még milyenebb. Bútorok, gépek is érkeznek, meg emberek és velük hangulatok, történetek, ételek, italok,érzelmek, és még állatok is.

Hol novellisztikus epizódok, hol esszészerű menetek, máskor naplószerű feljegyzések vagy kiáltványszerű szövegek beszélnek a közelmúltról és a máról.

Mesék, mesefejtések, álmok, álomfejtések, víziók segítenek felfejteni a szálakat, és továbbhajtani a cselekményt. A végére remélhetőleg rendben lesz a ház, a főhős pedig kap végre egy visszafordíthatatlan új életet.

VK: Takarít (Ajtó, 2019)

Kilenc éve nem jön be senki a házba. Ha egyszer bejön, másodszor már akkor sem. Amikor kihívtam a villanyosokat a vihar után, itt felejtettek egy ampermérőt. Rájuk csörögtem, hogy nálam hagyták, de azt mondták a telefonba, legyen az enyém, nem kell nekik.

Amikor itt voltak, a falakra piros rúzzsal felírt grabovoj számsorokat nézegették nagyon. Azoktól voltak kiborulva. Beszélték egymás közt, hogy ez itt egy boszorkánykör.  Láttak ilyet horrorfilmben.

Én inkább a hideget utálom, az egereket, a penészt, a vályogból folytonosan hulló port. A tehetetlenségemet, amikor felbuzdulok, hogy csinálok valamit, de mintha a köldökömre tenyerelve leszorítana valaki, és meg sem moccanok.

Elfelejtem olyankor, hogy én akarom ezt, hogy ne jöjjön ide senki. Ne nézze, mit művelek magammal, és ne akadályozzon meg benne. Hagyjon merülni. Hadd menjek el a legvégéig. Vagy a legaljáig. Vigyen az örvény. Nem akarok egész életemben rettegni, hogy mi lehet ott. Talán elkövettem valamit, amiről nem tudok. Ha lejutok oda, a legvégére, talán a fejemre olvasnak valami ítéletet, és elintéznek. Legyen ez, ha ennek kell lennie. Vagy bármi más, ami nem a félelem.

De a legvégén, a legszélén, a legalján nincs semmi. Olyan puhán semmi!  Megszégyenítő, hogy attól akartam bátor lenni, hogy én ezt megnézem magamnak.

Elhülyéskedtem ezzel is egy-két évet. És gondoltam, hogy kidugom a fejem a mocsárból, elkezdem elölről. Legyen megint munka. Fontoskodás. Kollégák, barátok. Kocsmák, éttermek, koncertek, nem turkás ruhák. Talán még pasi is.

Elkezdtem, ahogy kezdeni szoktam, és vártam, hogy gyerünk tovább, de megint ott voltam a startkockán, és elkezdtem, és vártam, hogy… de megint el kellett kezdeni, vagyis megengedték, hogy ha akarom, kezdjem el megint. Elkezdtem, és újra a startkockán találtam magam, mert megengedték…

Harmincévesek lapjára ráírták a hr-esek, hogy már öregek a munkakör betöltéséhez. Én 46 éves voltam, amikor lapátra tettek az utolsó munkahelyemen.

A második gyerekkoromat így hát a Taigetosz alján töltöttem el, de amikor azt gondoltam, hogy már vége, nem nyalogatom tovább a sebeimet, és kezdem, kezdem megint, és hasznos leszek megint, akkor, másodszor sem engedték meg, hogy felnőjek, és akkor elmentem ebből az országból, hátha lesz egy jobb országom. Amelyik jobb hozzám. És amelyiknek kellek.

Elmentem abba az idegen, de igazából csak félig idegen éjszakába, hogy vegyüljek, forgolódjak, kikeverjem, amit kell, és legyen mit elkezdeni, még inkább folytatni, de láttam, hogy nincsen már kellés ott sem. Már nem kell sehova senki. Minden széken ül valaki. S azonfelül bárki és bármely testrész pluszban van.

Aki még utoljára kellhetett abban a városban, és ebben a szcénában, egy kocsmai angyal, Bréda Feri, mindenki szeretett felbujtója, nyájas Lucifere, boldog romlásba vivője, kéklő atlantiszi oszlopa, már csak várt a sörei mögött, hogy ne okozzon majd a halálával túl nagy meglepetést.

Megint nem volt hova mennem. Hét évet kellett volna várni, hogy valami történjen.

Visszajöttem inkább. Rúzsos és penészes falak, számsorok, vályogpor, hideg. Egerek megint. Mélységes csend. Láthatatlanság.

Óriási nyüzsi valahol messze, egy zsibvásáron, ahol éppen széthordják azt a keveset, ami a nyomorult elkezdéseimből lett.

Végignézem, de engem nem lát senki, aki a szellemi apró holmin osztozkodik.

Elindulok, keresek valahol kellést magamnak. Nem ott, ahol már rég nem kell senki. És nem is ott, ahol nem arra kell senki, hanem valami baromságra.

Igazi kellést keresek. Csak egy helyet, ahova tényleg én kellek.

Lehet, hogy mindenki másra indul. Én kellésre indulok. Csak egy kellés kell.

És akkor, majd meglátod, olvasó, hogy mi lesz a házzal meg a boszorkánykörrel. Meg velem.

Lesznek még itt fényes napok, te csak ne aggódj miattam.

VK: Takarít (Egér, 2019)


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés