2019. 11. 16.
Beleájulni a végtelenbe
Természetes Vészek Kollektíva: 62 nap – Halál-útinapló (performansz, anno)*
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Beleájulni a végtelenbe

„...mi az, ami így megmarad belőlünk? Egy szó, egy hang; valamilyen felfoghatatlan és a legtöbb esetben névtelen nyom, azaz semmi olyasmi, ami arányban állana erőfeszítéseink intenzitásával, és igazolhatná szemünkben ezeket az erőfeszítéseket.” Émile Durkheim

Ajándékba kapjuk életünket a szüleinktől, és valahogyan végig kell élnünk. Szeretjük az életet, és félünk a meghalástól. Kerüljük a halált, de az mindig ránk talál. Vagy, mi találunk rá.

Minden népnek megvan a maga kedvelt halálneme. Japánban ősi hagyomány az élve eltemetkezés és éhenhalás. Az egyik legrégebbi irat Kukai buddhista bonc történetét meséli el, aki Kínából visszatérve ezoterikus szektát alapított. Földi munkája végeztével, 835-ben visszavonult a Koya hegység egyik barlangjába, és a végső mozdulatlanság (nyujo) állapotában, böjttel és meditációval várta az eljövendő Buddhát. Mumifikálódott testét még évszázadok múlva is mosdatták, öltöztették, imádták tanítványai, és azok tanítványai. A ma is létező amida szekta tagjai apró kamrákba falaztatják magukat, ahol levegőt is alig kapnak, és itt szép nyugalmasan éhen halnak. Rituális tettüket a többiek egekig magasztalják.1

Szabályos négyzet alakú, félhomályos terembe lépünk, az éjfekete padlót víz borítja, a mennyezetről opálos fényű tárlók függnek alá. Futurisztikus, mégis időtlen szakrális térben vagyunk: a középkori horror vacui, a modern éra kozmikus fekete lyuka, Malevics festménye közepén. Reflexszerűen a falak mellé húzódunk, várjuk a porondra lépő bohócokat. Élő színészek azonban nincsenek, a teátrum elhagyatott: minden, ami megtörténhetett, már megtörtént. Mi, a kíváncsi élők, nem lehetünk túlélő szemtanúi egy igazi haldoklásnak. Mert mímelni, azt nem lehet, nem szabad.

A tárlók, egyenként, lassú váltásokban kivilágosodnak: egy utazás dokumentumai vannak bennük: filmek, tárgyak. Amorf árnyékaik a padlóra vetülnek, és visszatükröződnek a vízfelületről. Nézzük őket: nagyon le, vagy nagyon fel kell nézni, más lehetőség nincs. Ez a színpad egy ásatás szelvénye, a főszereplő megkövesedett csontvázával a közepén, a díszlet a föld átmetszett négy fala, a zenei kíséret a maradványokon doboló eső. Ha tudni akarod, mi történt itt, ott kell hagynod a környező várost, az erdőt, és bele kell ugornod a kubikusok ásta gödörbe. A holtakat csak a holtak perspektívájából láthatod.

Az éhező Siddhartha Gautama

Nyugodt, rezignált hang szólal meg: egy japán fiatalember naplóját halljuk, aki a kilencvenes években elvonult a hegyekbe, és éhen halt. Önkéntes, 62 napig tartó halálútjának állomásait diktafonba mondta: a fizikai leépülés, és a szellemi felmagasztosulás stációit, amelyek egyszerűségükkel megdöbbentenek. Durkheim2 szociológiai rendszerében az egoista öngyilkosok különös társaságába kerülne, akiket nem a nyomorúság, kétségbeesés, őrület, bosszúvágy vagy fanatizmus vezérelt, hanem az imaginárius vágy az elérhetetlen után. „Betegség volt, az egész ember betegsége, de olyan, amelyet érezni inkább kellemes volt, mint fájdalmas, és amelyben a halál gyönyörteljesnek tűnik: beleájulni a végtelenbe...”3

Az egoista öngyilkos szelíd: nem ártana senkinek, még magának sem. Depressziós, de nem haragos. A ború kívülről költözött bele, az őt magába foglaló társadalmi csoport révén, nem pedig magánélete kellemetlenségei, kudarcai miatt. Nyomasztja az élet, de nem fájdalmas a számára. Nem kínzó, inkább üres. „Nem találtam ételt, ami ízlene” – mondja Kafka4 éhezőművésze, aki a végtelen éhezés mellett dönt, és egyszerűen „elfogy” a sótlan világból. Gondolkodása, amelynek állandóan önmagához kell visszatérnie, nem találja többé a tárgyát, elvesz az álmodozás végtelenségében. Lamartine Raphaeljét juttatja az eszünkbe, a melankolikus ernyedtséget, amely kilazítja a cselekvés rugóit. „De mert a körülmények nem passzoltak nekem, e világ nem bír számomra különleges vonzerővel, elhatároztam, hogy átköltözök egy másikba.” – írta a 20. napon. Tudata elszakadt a körülötte levőtől, önmaga megfigyelését tűzte ki egyetlen, végső céljául. Meditációjának nem maradt más tárgya, mint a belsejét eltöltő üresség, és az ebből fakadó szomorúság.

A magnószalag őrzi a gondolatok, álmok, révülés, víziók színes nyomatait, az alvás, szédülések, fej- és hasfájás, véres vizelés, üres hányás kórlapját. Öt tárlóban a létet elhagyó lény egykor fontosnak tűnő dolgai, az otthagyott tárgyak, a világ szemete. Hátizsák, cipő, ruha. Tisztálkodási szerek: fogkrém, szappan, üres orvosságos film. Praktikus eszközök: rádió, olló, ragasztószalag, kés. Könyvek: Beckett, az Isteni színjáték égett lapjai. A diktafon, szalagokkal. Négy tárlóban a természeti környezetbe olvadó látomások, a virágzó erdő és a hervadó lélek találkozásának objektjei vannak: a helyszínen talált, mumifikálódott macska teteme; a zacskóba hegesztett esővíz és a kiürült ásványvizes palack; egy undorító vízió zacskósleves-csirkehús-szar konglomerátuma, és egy fennkölt tünemény tollpiheágya, madárfészekkel a szívében.

A „test” metamorfózisát egy centrális ernyő mutatja: alulról, mintegy üveglapon át láthatjuk a fóliasátor alá húzódott, fehér vászonba öltözött férfi haláltusáját. Tántoríthatatlan küzdelmét az elmúlásért. Remegés és pihegés, reszketés és merevség, megfeszülés és elernyedés, elzuhanás és embriópózba kuporodás körforgását. Végül eltűnik az emberi corpus, csak egy hűvös mosoly marad, kiszáradt kútba hulló kő. A „lélek” állapota a zene, a természet zajait és zörejeit felhasználó elektroakusztikus függöny, amely az állandó esőzés monoton dobolását takarja. A lélek-ernyő balerinája és az idő-ernyő hatalmas vízcsöppjei a valóságon túli valóság képzetét idézik: a lehetetlen lehetségességének paradoxonját, amely nem csak a „virtuális” szférában történhet meg. Az erdő-ernyőn egy gyönyörű lombkorona képe látható, amely a fejünk fölé boruló mennybolt rendíthetetlen jelenvalóságának tudatával, és a mindkét oldalon való létezés ígéretével tölt/het el bennünket.

Gondolatok nélkül jöttem ki a teremből, a nézők gyorsan elszéledtek, az „üres tér” kiürült. Árvai György színházi analízise a lineáris szöveghasználat, az installációs és audio-vizuális kódok techno-art módszerét használva, 62 perc alatt, emberi jelenlét nélkül is fel tudta mutatni e „suicid faj” élet/halál harcának katartikus szépségét. Megkérdeztem tőle, ha úgy alakulna, hogyan lenne öngyilkos. Azt válaszolta, hogy repülne, magasból a mélybe, a remény és vidámság érzésével eltelve, megízlelni, egy pillanatig, az igazi szárnyalás mámorát.

A Test – vagy a Lélek? (Fotó: Hapák Péter)


Ajánlott olvasmányok:

1 Maurice Pinguet: La mort volontaire au Japon [Önként vállalt halál Japánban]

Éditions Gallimard, Paris 1984.

2 Émile Durkheim: Az öngyilkosság [Le Suicide, 1897]

Osiris Kiadó, Budapest 2000. Ford.: Józsa Péter

3 Alphonse de Lamartine: Raphaël [1877]

Éditions Hachette, Paris 1990.

4 Franz Kafka: Az éhezőművész [Ein Hungerkünstler, 1922]

Elbeszélések. Ferenczy Kiadó, Budapest 1995. Ford.: Tandori Dezső


* Trafó Ház, Budapest 2001.

A Test: Kovács Gerzson Péter, a Lélek: Derzsi János.

Víziókép: Bozsik Yvette, vízióhang: Kertesi Ingrid.

Technika: Papp Zoltán Joe. Jelmez: Szűcs Edit.

Látvány, zene, rendezés: Árvai György


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés