2019. 10. 20.
Színházi próbák élőben
Ürmös Attila: Opál Színház és más intimitások*
Tartalom értékelése (5 vélemény alapján):
Színházi próbák élőben

„Út, erény, igazság.” Háttal a falnak és megdögleni.

Elrobog mellettem a 62-es villamos a Thököly úton. Sem enni, sem aludni, sem járműre szállni nincs kedvem. Valahol itt állhatott a ház, amelyben a nagyapám testvére, István lakott. Budapest ostromakor földig rombolták, helyén más épületek ablakai világítanak, bent ismeretlen emberek élik az életüket, miért is gondolnának a bombázásokra? Pedig itt van a háború most is. Magammal hoztam, mint valami súlyos nagykabátot, jó lenne levetni, messzire hajítani. Túloldalon a Sport mozi plakátjai hirdetik az új filmeket, egyiket pár napja láttam, a világ menthetetlenül elpusztul, a vetítővásznon a vírus, otthon a polgárháború, és nemrég szakítottam M-mel.

Kilencvennégyben kezdtem együtt lógni a színházi csoporttal, ahol a lány játszott. Bejártam a próbákra, mentünk fesztiválokra Budapesten, vidéken, Erdélyben. A társulatot alapító srácokkal – Tricepsszel és Brennerrel – laktam együtt Zuglóban, az Erzsébet királyné útján, a bandalakásban. Mindhárman cipeltük a magunk láthatatlan nagykabátját, életünket körbe lengték az olyan dalok, mint a Doorstól a People are Strange: „Az emberek furcsák, ha idegen vagy. Amikor le vagy törve, az arcok csúfnak látszanak…” Most mégis inkább Hölderlin versét forgattam az agyamban, Memnón panaszát Diotímáért. Vasárnaponként a Halászbástyán ezt olvasgattam a kis műbőr Radnóti kötetem fordításaiból: „A fényt, a fényt vették el tőlem!” – szavaltam lent a lomboknak. Végül egy biztonsági őr lépett hozzám azzal, hogy ide csak akkor jöhetek, ha turistajegyet veszek, mert a Halászbástya mától fizetős hely. Mosolyogva mutattam a Radnóti kötetet, megfelel-e belépőnek, én úgyis csak olvasni járok ide, mire kelletlenül annyit válaszolt: Mostantól olvasson máshol!

Opál színháznak hívták a társulatot, a Pesti Estben hirdették meg az első próbákat. Több mint harmincan érkeztek, ám amikor megtudták, hogy ez mozgásszínház, meg karate edzések lesznek, sokan elmenekültek. Triceps előtte Erdélyben rendezett, hivatásos színészekkel. Még Szabadkán mondta, hogy Gyergyóba költözik, és reméli, hogy egy igazi medvebőrrel tér majd haza, mert ott sok a medve, csak leesik neki egy, és talán addigra a polgárháború is véget ér Jugoszláviában. Aztán Budapesten kötött ki, barna bunda helyett Blénesi Csabát, a Figura színpadmesterét hozta magával. Az Opál Színház tagjai, ellentétben az erdélyi truppal, amatőrök voltak, ám a próbákon és a fizikai állóképességet jelentő karate edzéseken összecsiszolódva már nem számított, hogy valaki zenész, újságíró, atomfizikus, vagy ruhabolti eladó, ahogy az sem, ki honnan érkezett. Jól éreztem magam közöttük, elkezdtem karatézni.

Az egyik próbán megjelent M. Másik társulatból érkezett. Afrót táncolt, a váci Expanzió Fesztivál szünetében kiültünk a Duna partra. Gyíkok szaladgáltak a kövek közt, beszélgettünk, hagytuk, hogy a kezünkre szálljanak a szúnyogok és csípjenek. Pár nap múlva hozzáköltöztem Kőbányára, fülig szerelmesen. Hosszú szeretkezések után félálomban hallgattam, hogyan szótagolja a tibeti nyelvleckéit: ka - ga... A Börzsöny utcai Buddhista Főiskolára járt, és a kínai, japán, szanszkrit meg tibeti nyelvek közül az utóbbit vette fel. A próbáink is a Főiskolán zajlottak, a dharma terembe és a dodzsóba mindenki csak mezítláb léphetett be, a sensei japánul vezényelt, tocsogtunk, csúszkáltunk a saját izzadságunkban.

Amikor kilencvennégy nyarán elkezdődött a fesztiválidőszak, a rendező, Triceps polgárháborús nagykabátjából a lírai zseni és szadista szociopata Lautréamont művét, a Maldoror énekeit rántotta elő. Dobokkal, tánc- és karatemozgásokkal, pokoli füstben játszottuk. Erdélyben a Szent Anna-tónál rendezett Lövészárok Fesztiválon román rendőrök akarták leállítani az előadást. Attól féltek, hogy lángba borítjuk az erdőt, mert a játéktér köré ásott árkot fenyőágakkal tömtük tele, benzinnel locsoltuk le, aztán meggyújtottuk. A performerek egy kis pallón mentek át a tűz fölött, be a körbe, oda nyomultak a rendőrök is, ám Ütő Guszti, a fesztivál szervezője elébük állt, az egyiket visszalökte a pallóról, lett belőle bilincselés, elvezetés.

Opál Színház: Maldoror énekei (Szent Anna tó, 1994) Fotó: Buza Krisz

Egy este, amikor M a főiskolán bulizott, én meg otthon maradtam, átkopogott a barátnője a szomszédból. Benedek István kötetét vette elő, leült mellém az ágyra, lelkesen mesélt a főszereplő kalandjairól, közben egyre közelebb csúszott, apró barna szemeivel bűvölt, már tudott valamit, amit én még nem. A fiúk is mondogatták az Erzsébet királyné úti lakásban: Minden kihagyott pinát az orrodra húznak majd a másvilágon! – ám én csak M-et vártam, szorongva, egyre ingerültebben. Közben próbáltam udvarias lenni, leplezni a Benedek-regénnyel támadó lányka előtt, hogy mennyire idegesít a jelenléte, pedig más körülmények között szívesen ágyba vittem volna, csak nincs az agyamban olyan kapcsoló, hogy klikk! és máris elfelejtem, ki vagyok, ott áll a bőrömben az alkalmi tolvaj: lopni szexet, éjszakát, ékszert. Ám én, a darabos délvidéki bunkó, teljes egzisztenciavesztésben, masszívan kapaszkodom a kapcsolataimba és az egyéniségembe, szóval nem vagyok hajlandó kikapcsolni magam, még ha szeretném, sem tudnám, mert mindenemet elvesztettem már, csak ez a tartás maradt, otthontalan létem egyetlen gazdagsága.

Amikor megtudtam, hogy M megcsalt azon az estén, valami tanársegéddel, az ágyára dobtam a lakáskulcsokat. Jó lesz a következőnek! Hirtelen támadt huzat döntötte le a szekrény tetején álló vaskos angol szótárt, csattanása volt a búcsú. Szerencsére megtartottam az Erzsébet királyné útján a szobát, volt hová visszamenni, csak most minden centimétere sivárnak és sötétnek tűnt. Oázisból kivetve a sivatagba, perzsel a hőség, előre kéne menni, nem vissza, ahol a forrás már egyszer kiapadt... Én barom, mégis felkeresem M-et a főiskolán. Hazafelé elkapjuk a 13-as villamost a Csengettyű utcánál, beszélgetünk, aztán leszáll Kőbányán a Szent László téren, az ajtóból utána kiáltok: Szeretlek! Kezdjük újra! M szótlanul megy tovább, nem néz vissza, távolodó alakja körül vakítóan ragyog a beton a déli napfényben. Leszegett fejjel az ülésre roskadok. Mintha áram zizegne körülöttem, érzem, hogy minden utas engem néz. A szemközt ülő idős bácsi vállamra teszi a kezét és mosolyog: Ne csüggedjen, fiatalember!


* Részlet a Tangó délutáni kávéhoz c. kéziratból. Elhangzott: Expanzió XXXI+3 Fesztivál, Babits Ház, Esztergom, 2019. október 19.

Opál Színház: Maldoror énekei (Vác, 1994) Fotó: Orlik Edit


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés