Tudjuk jól Robert Crumb, a fetisiszta comix-cukrosbácsi életművéből, és Greenaway kultikus-kopulálós filmjéből, A rajzoló szerződéséből, hogy vannak Gonosz Rajzolók, akik kíméletlenül lerántják a valóság bőrét és bugyiját. És ez csak addig szórakoztató, amíg ránk nem húzzák. Barátunk, Saša Rakezić is ilyen mester, csak éppen ő Érosz hálóköntöse helyett Thanatosz halotti leplében jár. Még a csontokat is ki kell forgatnunk, össze kell törnünk, hogy föltámadjon a merev világ! – mondhatná, „a romokat is leromboló”, vágtázó Übü roj nyomán. Mert teli az ország romokkal és nyomorékokkal, palotákkal és nyomoroncokkal. Leírhatom nyugodtan, mert az ő hazája az én hazám: fekete föld, fehér tenger, keretes ég. Saša egy Belgrád melletti provinciális kisvárosban él, ott újságíró huszonéve, ott kezdett el „sztripet” rajzolni, ott vette fel 1986-ban a Zograf (za/o = gonosz + graf/ičar = rajzolóművész) pszeudonimot.
1991-ben, a délszláv polgárháború előestéjén kiadta Alas! Comics című mini-képregényét, amelyben a borús hétköznapok „pszichológiai aspektusait” ábrázolta. Az anyagot a következő évben átvette a chicagói Bonus! magazin, majd a seattle-i Reflex, a francia La Pieuvre, a kanadai Comix Compendium antológia és számos független publiser. Ez egy mini-karrier kezdete volt, sorolhatnám reggelig nyugatról a Tantalizing Stories, a Buzzard, a Ruh-Roh, vagy keletről a Stripburger, a Patagonija, az Ukus nestašnih magazinokat, de kit érdekel. A házi készítésű, 7,5 x 10,5 centis, 6-8 lapos füzetecske 80 nap alatt megkerülte a világot, és példányszáma közel harminc ezerre nőtt. Lefordították, pl. finnre és magyarra. „MOGUĆNOSTI POSTOJE” (a lehetőségek léteznek) – áll Saša egyik, kézzel írt szórólapján...
1994-ben az amerikai Fantagraphics Books megjelenteti Zograf első albumát: Élet a szankciók alatt (Život pod sankcijama) címmel, Jim Woodring rajzoló-zseni ajánlásával. 24 tábla – egy balkáni történet, történelem, törés 24 órája. 1991-92-93-94: fekete napok, fekete lapok Szerbiából: a „vizuális riport” (nem túl vidám) vázlatai az agyament, vérestökű Jugoszláviából. Szabadcsapatok, TV-emissziók, 20 pfennig egy tyúktojás. A fanatikusak csatái, a farkasok bégetése. Mindez „komikus kockák” karámjába terelve. A Mindenki mindenki ellen és az Isten ellenük (Svako protiv svakog i bog protiv svih) 20 táblája '93 végén, a legdurvább krízis és hiperinfláció idején született: vakon, idiótán és bénán, ahogyan már akkor születni lehetett.
És az álmok. Zograf gyűjti az álmokat: „lucid, hypnagogic, deep dream”-sztorikat rajzol: a barátai, a kedvese, a saját tapasztalatából. Szomorú víziók ezek, nyomasztóak és nehezen feledhetők, mint az első verés és az utolsó ölelés. Októberben Saša Budapesten járt, életében először. A határon, hogy kijöhessen, be kellett váltania 20 DM valutát. Kontaktusokat keresett, magyar képregényeket és barátokat. Hozott magával mindenfajta, békés anyagokat: A marslakók köztünk vannak (Marsovci su među nama), Az őrült Kandúr színháza (Krazy Kat Theatre), a Szivi és Zagy (Srle i Kefa), Az emberi nem sikertelenségeinek enciklopédiájából (Iz enciklopedije neuspeha ljudskog roda), vagy A TV rabjai (TV Addicts) parányi szpotjai (1 oldal, 3-8 kocka) már a jugó álom – jugó ébredés – jugó ájulás szappanoperájának harmadik felvonását sugározzák. Azután szégyelltük magunkat, Valiant hercegen (elemi), és Alan Fordon (gimi), és Drunán (egyetem) nevelkedett vajdasági emigránsok, hogy nem találtunk e hazában egyetlenegy szerkesztőséget sem, ahol messziről jött, gonosz rajzolónkat egy szimpla kávéra meginvitálták volna. Csak sírni, sírni, sírni. Hogy a magát Troll „képregénytárnak” hirdető fucksacem-boltról, az Oktogonon, ne is beszéljünk: dollárban adták meg a szemét tarka és drága szemét albumok árát, miközben soft-technóra málló tinédzserek nyálazták a Pókember múlt évtizedi, sok-sok kalandját. Csak inrís, inrís, inrís. Jövő tavaszra az undorgrund Black-Black Galéria önálló tárlaton mutatja be Zograf „crno-beli” opuszát. Addig is, marad a régi mondás: „Nincs honnan szökni, de van hova”: bele a balkáni komikus ikonba.
Biztos vagyok benne, hogy sohasem hallottak sem a művészről, sem a galériáról. Pedig térben és időben nagyon közel vannak hozzánk: Pančevo egy bánsági városka, hat óra kocsiút, ha minden jól megy a határon, a pince pedig a pesti Bronxban van, a Ferencváros egyik lepattant utcájában, öt perc gyalog a kék metró Klinikák megállójától. És, persze, mindez most történik, ebben a pillanatban.
A Galéria névválasztása (black-black = fekete-fekete) és logója (fekete négyzet) tükrözi erős kapcsolódását Kazimir Malevics szuprematista alkotó, a modern művészetet és gondolkodást forradalmasító Fekete négyzet (1913) című festményéhez. A XX. század halott. Ezért minket csak a kiszámíthatatlan Jövő érdekel, „a tartomány, ahol nem uralkodik az Idő és a Tér”, ahogyan Marcel Duchamp jövendölte, ahol a jövő művész-mérnökei „a kor ütőerén tartják az ujjukat”, ahogy Kassák Lajos... Korunk aktorai az orosz avantgárd, a de Stijl, a Bauhaus szellemiségét folytatják, ezért a Black-Black Galéria multimediális és multinacionális műhelyként működik, ahol kizárólag új, fekete-fehér, fekete-fekete és fehér-fehér munkákat lehet bemutatni.
A szerb grafikus álnevet visel – Aleksandar Zograf azt jelenti: Képíró Sándor – igazi nevét és személyét fedje titoktartás, hm. Munkája és szerénysége azokra az ortodox szerzetesekre emlékeztet, akik végtelen türelemmel másolták az imádságos és zsoltáros könyveket, a szentek életét megörökítő hagiográfiákat, és hivatásuknak érezték, hogy szabad idejükben hitelesen lejegyezzék a történelem eseményeit.
Zograf avantgárd rajzoló, aki Messages from Serbia (Üzenetek Szerbiából) címen megírta az 1999-es NATO-bombázás privát történelmét. Nem futott szenzációs látványok: hidak, kaszárnyák, repülőterek romjai után: saját városa-kerülete-háztömbje-lakása-nappalija volt az „eredeti helyszín”. A betört ablakszemek, és a mögöttük lángoló olajfinomító – a megtört tekintetek, és a mögöttük parázsló félelem. Naponta küldte ki az ismeretlenbe internetes naplójegyzeteit, tudósítva a világot az egyedüli valóságos igazságról: Az ország meztelen! Már csak a bőre nyúzható le.
Zograf ellenzéki újságíró, aki Život pod sankcijama (Élet a szankciók alatt) címen, több képregény-sorozatban megrajzolta a délszláv háború háttérvidékét. Nem az ex-kommunista vezetők által irányított „néphadsereg” és neofasiszta szabadcsapatok vérengzései, az etnikai tisztogatásokat kísérő politikai hazudozások, vagy az emigránsok és menekülttáborok érdekelték, hanem a hivatalosan nem-háborúzó Szerbia lakosainak sanyarú élete. Az egykori Jugó területén elkövetett atrocitások jogos győzelmekké avanzsálódtak, a védekező és/vagy menekülő horvátok, bosnyákok és szkipetárok pedig „genocíd népfajzattá” degradálódtak az állami TV-adók napi műsoraiban. Zografot azok a polgártársai érdekelték, akik mindezt elhitték, vértelen arccal vagy véresszájúan támogatták. A megfélemlítettek, a megalkuvók, a meghülyültek sorsa, akik nem engedték gyermekeiknek többé, hogy Tom és Jerry, a macska és az egér történetét olvassák, mert a képregény kiadója horvát nemzetiségű( akik bevették, hogy az egyik bivalybasznádi faluban talált óriási kecskebéka nem más, mint az elveszett szerb mitologikus állat, a drekavac, akik tapsoltak, amikor az ideje volt, és éheztek, amikor az ideje lett...
Huszonöt nagyméretű tábla látható róluk, 1992-ből, a nemzetközi közösség első büntető rendelkezésének: a diplomáciai, kereskedelmi és kulturális kapcsolatok megszakításának évéből, amikor még félmillióan éltek, akik az óta meghaltak, tetőtől-talpig vérben. Fekete-fehérek ezek a képek: képtelen történetek szívszorítóan „múlatságos” jelenetei, talpig gyászban állsz, mire végignézed őket. Ideális hely ez a pincegaléria is a balkáni pokol bemutatására: a termeket mindkét világháborúban óvóhelynek használták a lakók, beivódott az öles falakba az időtlen rettegés. Közvetlenül a megnyitó előtt, a tavaszi esőzések átszakítottak egy rég befalazott átjárót, és a termet elöntötte a törmelék és a sár. Téglákból és sóskúti kövekből járdát építettünk a padlóra. Az Elektromos Művek meg váratlanul kikapcsolta a galéria áramát. Olaj- és bányászlámpákat gyűjtöttünk össze, azokkal világítottunk. Nyomasztó légkörű enteriőr jött így, szándéktalanul létre: romok, latyakban ázó képek és zongora, jeges huzat, sötétség, kilátástalanság. Gyertyával a kézben, téglaszigetről téglaszigetre lépegetve lehetett végignézni a kiállítást. Amit elnökünk, Slobodan Milošević bukásáig nem szedtük le: 549 napig tartott, a képek megpenészedtek. A finisszázsra küldtünk neki egy hivatalos meghívót a belgrádi szkupstinába, és előkészítettünk egy baloldalon kiült vörös fotelt. Nem jött el. Az Opál Színház rituális dobszóval előadta Sziveri János Bábel című versét, Ladik Katalin és Paizs Miklós a Balkán Expresszt zakatolta: Kelebija, granica! És vége lett, valaminek, vége.
* Black-Black Galéria, Pest, 1999. május 8. – 2000. november 7.
ZOGRAF (ÚJRA) BUDAPESTEN
A Csillagszálló folyóirat Képregény számának rendhagyó bemutatója. Vendég Aleksandar Zograf képregényművész. Pódiumbeszélgetés a képregényről, nemzetközi hírnévről, magyarországi fogadtatásról.
2019. október 19. (szombat), 17h
Magvető Café, Pest VII., Dohány utca 13.
https://www.facebook.com/events/2296755153756088/?active_tab=about