Syporca Whandal megint vandálkodni fog! – gondoltam, és vártam, mikor szúrja át a száját egy kötőtűvel. Ez nem történt meg, de azért így sem csalódtam. – Az esemény apropója Szipi KRÓNIKUS SELF-DETOX című kiállítása volt. A megnyitó egyben új évadot is nyitott a Mersz Klubban. A kiállító egy francia vendégművésszel, Barbara Friedmannal adott közös performanszot.

A pincehelyiség megtelt, vágni lehetett a füstöt. A felvezetőt Brenner Zoltán, az Opál performere mondta. Ebből kiderült, hogy Syporca a legkegyetlenebb távol-keleti bodyart performertől tanult, és hogy jobb lesz vigyázni vele, a kínai piacra már be sem engedik. „Az Opál Színházzal az elmebetegség szépségeiben merült el, katatón tudathasadásában a repetitív és érzéketlen beszédstílusát Opálos köreinkben sajátította el és gyakorolta tökéletesre. (…) Mindezek miatt kiválóan be tud illeszkedni a társadalomba, a társadalmi valóságot teljesen el- és magába fogadta, így kiválóan hány fekete epét és vörös vért is.” Ha nem vigyázunk, még összevérez minket. Biztos ezért feszítették ki a fekete hálót a színpad köré. A fellépők talpig feketét viseltek, Syporca fejét tüllszerű anyaggal vonta be, szájánál biztosítótűkkel fogta össze. Barbara a feje búbján meredező copf kivételével szinte kopasz volt, ajka vérvörös. Bizarr duó. Lélekszívó dementorok? Elegáns dark dívák? Burkába öltözött arabok farsangkor?

Az atmoszféra szürrealitását fokozták a Syporca által a keverőpultból előcsalt horrorhangok. Zajzene. Zúgás, morgás, és minden, amit az ember egy horrorfilm sikátor-jelenetétől várna. De ahelyett, hogy jönne a gyilkos, vagy Syporca megfojtaná Barbarát, Barbara saját feje köré tekeri a szigetelőszalagot. Fehér arcát sok darabra vágják a fekete csíkok. Sokáig nem tudom kinézni, mi az a szürke valami, amit az álla alá kötöz. Csak miután Syporca levágja (közben izgulok, véletlen, ki ne szúrja partnere szemét) róla a szalagot, és a földre koppan, jövök rá, hogy ez bizony egy termikus szikladarab volt. Próbálom magamban összerakni a képet, és valami jelentést kihámozni belőle, sikertelenül. De talán nem is kell értelmet keresni benne, az értelmezés a befogadóra van bízva. Amik eszembe jutnak: feminizmus, és anti-feminizmus, titkolózás és kitárulkozás, szorongás és katarzis, művészet és anti-művészet, zűrzavar-összhang, harmonikus-kakofonikus és így tovább. Aki nagyon szeretné, még a migránspártiságot is rá tudná húzni. Vagy, hogy egy fekete misét látunk. De nem kell. Odafigyeltünk rá, hatott. Ennyi a fontos? Mert egy idétlen reklám, vagy egy giccses kép nem hat? Dehogynem. Hol a határ? Hol vannak a súlyok? A performansz azzal határozza meg önmagát, hogy nem határozza meg. A „mindenki bekaphatja” filozófiája. Hogy ilyet is lehet. És miért nézik? Mert különlegesnek érzik magukat tőle? Mert kikapcsolja őket a sivár realitásból? Vagy, mert bizony körökben divat, és a hozzáértés jele szeretni a performanszot? Lehet, hogy ők sem értik, ahogy én sem. De ott vagyunk, együtt vagyunk, gondolkozunk, vagy pont hogy nem gondolkozunk. És már nem volt hiábavaló.

A kiállítás grafikáin szenvedő arcok nyújtózkodnak, ordítanak, hátrálnak ki a vakolatlan falból. Se férfiak, se nők. Se nemük, se koruk. Emberek. Kínlódó lények, akik belemerevedtek a szenvedés pózába, poziciójába. Mégsem tudom sajnálni őket. Mintha tetszelegnének maguknak. A mottójuk: „Fájok, tehát vagyok.” Egyszerre üresek és sokatmondók. Egyéniek és általánosak. Próbaba-fejek, valódi, vagy annak látszó érzésekkel. Posztmodernek, erősen szecessziós és futurista beütéssel. Érződik az alkotó egységesülő, kibontakozó, csak rá jellemző formavilága. Lehet mondani, hogy az az őrült csak, aki műanyag koronával a fején artikulálatlanul sikoltozik. De azt, hogy nem felismerhető egy Whandal-mű, azt már kevésbé.

Már nem mai divat az absztrakt, amit olyan jól és szakszerűen el lehet magyarázni, de felesleges. Az underground performanszkultúra él. Pedig annyi minden van, ami érthetőbb és szórakoztatóbb. Meglepni sem lehet már senkit, túl vagyunk azon a koron, mikor egy kis meztelenség, vagy érvágás nagy szám volt.

Syporcha Whandal és Barbara Friedman bebizonyította, hogy nyakig, meg az fölött felöltözve is lehet valamit mutatni. Hogy újat-e? Ki tudja. Nem is ez a lényeg. Hanem, hogy megtörtént. Mint egy „happening”. Aminek az adja az értelmét, hogy van. A szándék, a kísérlet. Kit érdekel, mi sül ki belőle? Csak süljön ki, mert ha nem is sokan, de vannak, akiknek kényes a gyomruk, és popmentes kultúrára éhesek.

* Mersz Klub, Pest, 2019. szeptember 13. (őszadnyitó)

Syporca Whandal (Budapest, 1977), vandálul és sziporkázva tört be néhány éve a budapesti avantgárd-underground művészeti szcénába. Szájberszpész kiállítások, body art és eat-depression performanszok, experimentális (zaj)zenei koncertek és dárk fanzinok.

Zenei projektek: Qad, Stigmatic Destruction, T A E A T E H. A SkhyzoKhyno Studio alapítója, a GLOBAL ART International Project, a Magyar Elektrográfiai Társaság tagja. Az Opál Színház performere (Beckett: A átszma ége c. darabjának legjobb, kata-tón Clovja.) 2019-ben az L1 Egyesület rezidense, gratula.

Ez a hatodik önálló kiállítása: 2017/18 – Magyar Műhely Galéria, 2018 – Macska Galéria, 2019 – Bakelit Multi Art Center, 2019 – PH21 Galéria, mind Budapesten.

Fellépett sok hazai és külföldi kiállításon, zenei és performansz fesztiválon (a magyarokat hadd ne soroljam): Campina (RO), Galánta, Érsekújvár (SK), Marseille, Párizs (FRA), Genova, Róma (ITA), Vermont, Castleton (USA), Ghent (BE), Chigasaki (JPN)... (Kimaradt még: El Salvador, Pápua Új-Guinea, Új Zéland, a Kókusz szigetek, Omán, Akademgorod, bocs.)