2019. 08. 30.
„ISMEREK EGY CSÓRÓ KÖLTŐT…”
Simon Márton: Röviden a slam poetryről*
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
„ISMEREK EGY CSÓRÓ KÖLTŐT…”

A műfajt, amit ma Magyarországon slam poetry néven ismerünk, Marc Kelly Smith indította útjára 1984-ben, az úgynevezett „poetry slam” mozgalom formájában, Chicagóban.

Az történt, hogy volt egy fiatal, a harmincas évei derekán járó szerző, mondjuk ki: költő, akinek feltűnt, hogy amint elhangzik a „költészet” szó, az átlagember illedelmesen, ám határozottan menekülőre fogja. Smith azonban úgy érezte, azért megérne még egy próbát ennek az érthetetlen módon népszerűtlen művészeti ágnak a feltámasztása a szélesebb közönség számára. Egészen komolyan gondolta – valószínűleg nem véletlenül jellemezték úgy később, mint a szavak ügyének „megszállottját”, gyaníthatóan az is volt, dacára a ténynek, hogy ekkoriban épp építkezéseken dolgozott, mint kétkezi munkás.

Mindez tehát ilyen egyszerűen indult. Volt egy ember, aki valami mást akart. Kérdés lehet persze, hogy pontosan mit is. A rövid válasz: életet lehelni a versekbe. Ez vitathatatlanul sikerült is neki.  A bővebb válasz: bármit is akart, igyekezete és a dinamikusan növekvő poetry slam mozgalom sikere visszafordíthatatlanul elindították az előadott költészet (színpadi vagy orális költészet), illetve a „spoken word” reneszánszát és azóta is tartó, világhódító diadalútját.

De hogyan lehet valaminek reneszánsza, amit állítólag éppen most találtak fel? Abban a kulturális közegben, ami az Egyesült Államok a 80-as évek elején, ahol Allen Ginsberg Üvöltés (Howl, 1955) című nagyverse és sajátos felolvasói stílusa ismert volt az erre fogékonyak körében, ki akarhatta újra „feltalálni” az előadott költészetet? Ahol Gil Scott Herontól épp tíz évvel azelőtt jelent meg a Revolution will not be Televised (A forradalmat nem közvetíti a tévé, 1974), a tökéletes spoken word előadás iskolapéldája – hogy csak egy-két evidenciát említsünk. Ki gondolhatta ekkor komolyan, hogy a színpadon elszavalt vers vagy szöveg bármilyen mértékig újdonság? És egyáltalán, mit talált fel ez a Marc Smith?

Marc Kelly Smith, Green Mill, Chicago, 2010 (2:11)

Beismerhetjük: semmit. Ő csak egy több ezer éves hagyományt élesztett újra, meglepő sikerrel: az előadott költészet hagyományát, az ókori görögség vándor versmondói, a rapszódoszok tradícióját, a középkori minnesänger és vágáns hagyományt, a költői versenyek sokrétű és régi, koronként újra és újra feltámadó örökségét – a kor kívánalmainak megfelelő szabadságfokkal.

A slam lényege annyi, hogy ki kell állni és mondani kell. Pontosabban: előadni – ennél alig valamivel több. Erre pedig joggal idézhetjük az egyszeri székelyt: „Hát, ilyet már láttam, de ilyet még nem láttam…

Mert valamennyien láttunk már ilyet, legföljebb nem vettük észre. Ha csak a középiskolai tananyagból indulunk ki: Villon Ellentétek balladája (a „Szomjan halok forrás vize mellett” kezdetű) a Charles D’Orleans által rendezett egyik költői versenyre készült, még a híres kezdősort is a fővédnök adta meg előre. Ez a mondat pedig szó szerint elhangozhatna egy slam versenyről is. Ugyanezt a verset Faludy György átköltésében Ballada a senki fiáról címmel ismerhetjük – és anélkül, hogy hangzatos butaságokkal ütnénk el véresen komoly fordításelméleti kérdéseket, kijelenthetjük: az átírás az egyik legnépszerűbb feladat a slam versenyeken. Ady publicisztikai írásai, a maguk jól tagolt, könnyen érthető mondandójával és hatásos fordulataival – tökéletes prózai slam poetry szövegek lehetnének ma is (nem véletlenül olyan népszerűek a legnagyobb közösségi portálon, a Facebookon). De ugyanez a lendület jelen van már a magyar költészet kezdeteinél, az életét nem a könyvtárban ücsörgéssel töltő Balassi Bálint dallamra íródott, jól előadható verseiben. És ki vitathatná el Petőfitől az első és legnagyobb hatású magyar slam szöveget, a Nemzeti dalt? Ide vehetők még a dadaisták GG Allint megszégyenítő, punk koncertekre emlékeztető felolvasás-performanszai. A sokak számára valószínűleg a Holt Költők Társasága című filmből ismert Kongó (The Congo, 1913) című kötet szerzőjének, a száz évvel ezelőtt élt Vachel Lindsaynek kimondottan előadásra készült, a szerző erre vonatkozó zseniális jegyzeteivel ellátott versei, amikkel előadói estek formájában ő maga is szó szerint turnézni járt. Vagy Shakespeare monológjai: a III. Richárd elején például („York napsütése rosszkedvünk telét”, meg minden), vagy a jelenet a Julius Caesarból, kiegészítve az 1953-as, hollywoodi feldolgozás képeivel, amikor az ifjú Marcus Antonius, akit történetesen az ifjú Marlon Brando alakít, kiáll a tömeg elé és azt mondja: „Temetni jöttem Cézárt, nem dicsérni…

De még mielőtt bárki azt hinné, hogy szerénytelenül és önkényesen újra kívánom írni az irodalomtörténetet: az említett példák egyike sem tartozik szorosan véve a slam poetry műfajába, az ugyanis tényleg csak 1984-ben született meg. Ez az előadói hagyomány és hang nem válik el élesen a mindenkori kortárs irodalomtól, sokkal inkább végigkíséri annak fejlődését, lépéseit, közvetve vagy közvetlenül, de ezer szállal kapcsolódik a fenti szerzőkhöz. Vagyis egyetlen szállal biztosan: néha ki kell állni és mondani kell.

Simon Marci: (Fotó: Slezák Zsuzsa, 2018)

(KLIKKELJ A KÉPRE)

A slam poetryvel kapcsolatos leggyakoribb kérdés, hogy melyek a műfaj formai megkötései – magyarul van-e adott hangnem, pontos rímképlet, esetleg bármilyen konkrét versforma, ahogy egy slam szövegnek ki kell néznie. És ez a leggyakoribb félreértés is: az igazság az, hogy nincs, konkrétan semmilyen formai előírás sincs – a legtöbben viszont mégis azt hiszik, hogy van.

Azért léteznek tematikus és stiláris sémák – példák rá a fiktív vagy valós nyílt levelek, személyes vallomások, szónoki beszédek vagy a legkülönbözőbb dolgokról írt listák, beszámolók, történetek –, a leggyakoribb formai séma pedig egy jól felismerhető, sok szójátékkal és belső rímmel dolgozó, a spontaneitást utánzó és a szintaktikai viszonyokat szabadon kezelő, laza verses forma. A tipikusnak mondható slam szöveg mondjuk üzenet egy ufónak vagy Abraham Lincolnnak, esetleg lista a volt csaj vagy pasi fura szexuális szokásairól, mindezt szabálytalanul, de gyakran rímelő, néha kimondottan csak a jó hangzásra utazó, valljuk be, nem mindig mély értelmű mondatokkal.

Ez persze ugyanúgy nem kötelező, ahogy semmi más. A slam poetry kívülről, műfajként szinte csakis annyiban létezik, amennyiben a versenyszabályok kötik. Mert a slamben az ihlet leggyakoribb formája a verseny. A három perces időkorlát a rendezőelv, valamint az, hogy a segédeszközök használata és a zenei kíséret tilos. Ennyi az egész. Az pedig, hogy a színpadon pontosan mi és hogyan történik, azt kizárólag a fellépő, a slammer dönti el. Nagy szabadság ez.

A slammer nem vonhatja ki magát az alól – mivel színpadi műfajról van szó –, hogy csak olyan mondatokkal érdemes kiállnia, amelyek élőben jól hangzanak, vagy éppen elég rosszul, elég gyorsak vagy elég lassúak, elég egyszerűek vagy elég bonyolultak ahhoz, hogy a kívánt hatást elérje velük. A kívánt „hatással” célszerű tisztában lenni már az elején.

Mivel a slam nemcsak, hogy szerzői műfaj, de kimondottan a személyességre, az egyes szám első személyre épül, a vallomástól kezdve a ki/talált levélen át a „megmondom a frankót” őszinte-kőkemény műfajáig ki-ki hozzáteheti azt a speciális valamit, amit csakis ő tud. Ez egyformán igaz a rappelők ravasz rímeire, a zsurnaliszták szabatos, dupla fenekű mondataira, a vérbeli bölcsészek finoman elrejtett Ovidius- és Esterházy-utalásaira, vagy bármely szakzsargonra, amit a slammer éppen ismer. Ha valaki tudja mi az a glettvas, a vonásrend, a szájterpesz, a gagball, az account advertising vagy a nibelungizált alexandrin, azzal érdemes valamit külön is kezdenie. Mert el lehet vele kápráztatni a hallgatóságot, ami pedig jó.

Gyakori kérdés az is, mi a különbség a slam szöveg és a vers között. Mivel nincs egyértelmű, éles határvonal, a válaszkísérletek legsikerültebbike szerint: a „kommunikatív jelleg”. Ez a kicsit esetlen kifejezés azt jelenti, hogy a slammer alkotása ugyanúgy megfelel az előadhatóság alapkritériumainak (például könnyen befogadható), mint annak az elvárásnak, hogy kissé meg akarjon mozdítani – bármilyen értelemben.

A slam ugyanis attól az, ami: hogy nem csak irodalom. Sem formai, sem tartalmi vonatkozásaiban. Nem is mindig felel meg az irodalmi szakma kívánalmainak, de őszintén szólva, nem is ez a célja. Ha semmi más, akkor talán épp az a cél, ami a tárgy, ami az eszköz: hogy szavak és rímek és retorika és hapax legomenon, de akkor se, ne csak irodalom legyen!

Kettős Tamás (Fotó: ogi, 2015)

(KLIKKELJ A KÉPRE)

A műfajt itthon Gasner János zenész és Ménes Attila író találtál ki 1996-ban, bár sem MK Smithről, sem a slamről nem hallottak. Mint a mély Ferencvárosban működő, undorgrund Black-Black Galéria frontemberei, állandóan azon agyaltak, hogyan lehetne a „hagyományos” műfajokat (komolyzene, irodalom stb.) jobban bevonni a kísérleti művészet területére. A Ménes által vezetett Bernhardt Szoba Irodalmi Szalon (1996-2002), ahol megfordult a ’90-es évek szinte minden jelentősebb magyar írója, jó terepnek mutatkozott egy formabontó „költőverseny” meghirdetésére. Vázolták az alapszabályokat: bárki felléphet, de csak egyedül, maximum öt percig, és a közönség szavazza meg, ki a legjobb. Az estek konkrét témákhoz kapcsolódtak volna: a Hazugság-innovátor (csak hazudni lehet), a Káromkodás-generátor (csak káromkodni szabad), a Hülyeség-kultivátor (csak hülyéskedni kell), és a Hicsi-motivátor (üdvözlőbeszéd a leszálló ufóknak). Az idő azonban elsodorta szép terveiket, de vissza is köszönt nekik…

Az első magyarországi, valóban slam poetry rendezvényre 2006-ban került sor a Műcsarnokban az akkori igazgató, Petrányi Zsolt segítségével, a Tilos Rádióval (Stráhl Katalin) közös szervezésben. A mezőny költőkből és rap-előadókból (MC-kből) állt össze – a pontos névsorra már nem emlékszem. Az estet a következő évben is megrendezték, majd 2008-tól már rendszeres sorozat formájában jelentkezett évről évre, a pesti Kőleves vendéglő pincéjében. Állandó előadói lettek a magyar rapszcéna fontos és ismert figurái: a Ludditák, MC Busa, Ponza aka Kreol, MC Zeek és az Akkezdet Phiai, akiknek „slam poetry” elnevezéssel meghirdetett „verses estjei” adták meg az utolsó lökést a mozgalom beindításához. Hozzájuk csatlakoztak alkalmi jelleggel szépírók is, mint Peer Krisztián vagy Szilágyi Ákos.

Külföldön 2009. október 24-én Helsinkiben jelentek meg a magyarok (Kettős Tamás és Szkárosi Endre), a Suomalais-ugrilainen runopunlaaki találkozón. Az első kiemelkedő budapesti slam poetryt Bárdos Deák Ágnes szervezte 2010 májusában Budapesten, a régi Gödörben, az Athe Sam! (Itt vagyunk) roma összművészeti fesztivál keretén belüli Athe S(l)am versenyen. A babérkoszorún két profi kívülálló: Falcsik Mari költő és Kettős Tamás rapper osztozott.

A fejlődésből a vidék sem marad ki: Szegeden és Veszprémben is indultak slam klubok, őket követte néhány hónappal Pécs, ahol a Sopiane Slam egyesület formájában mai napig a legerősebb Pesten kívüli bázis működik.

Az alternatív zenei körökben addigra már evidenciaként létező magyar slam poetry életében az igazán gyökeres változást a 2012-es év, a Pilvaker nevű rendezvény hozta. Ez volt az első olyan est, ahol a műfaj képviselői már nem mint máshonnan betévedő outsiderek, hanem mint slammerek, vagyis ezzel „főállásban” foglalkozók léptek a színpadra, a nagyközönség elé. A többi ma már művészettörténet: két országos bajnokság – egy egyéni és egy team slam –, és alig egy év alatt több mint száz fellépés az SPB tagjaiból felálló különböző formációk számára, zenei és irodalmi fesztiválokon, kocsmákban és klubhelyiségekben, határon innen és túl.

A mozgalom rohamosan fejlődik: Százhalombatta, Szombathely, Miskolc, Székesfehérvár, Szekszárd, Győr – csak néhány a városok közül, ahol az elmúlt félévben saját klub alakult. Fontos kiemelni a friss DS Slamet, vagyis a Dunaszerdahelyi Szerveződést, és a máris bajnokságot szervező Slam Poetry Erdélyt.

A slam tömegesen elterjedt: vidéken és városban, boldog-boldogtalan nyomja a sódert. Az élvonalat a „tiszta” slammerek (Gábor Tamás aka Indiana, Süveg Márk aka Said, Horváth Kristóf aka Színész Bob, Závada Péter aka Újonc, Simon Márton, Pion István) mellett a rapperek (Kettős Tamás, Bobakrome és Bobafett, Busa Pista, Bagó MC, MC Zeek) tartják és hozzájuk csatlakozott néhány avantgárd alkotó (Müller Péter Sziámi, Ladik Kati és Szkárosi Endre) is. Az orwelli „kettős beszéd”, az agitációs „közbeszéd”, a szenzibilis „énbeszéd” és az intellektuális „leberwurst” sziporkái megvilágították a hú! irodalom borongós égboltját…


* A szöveg 2013-ban íródott – azóta sok minden megváltozott a slamben, de a lényeg maradt. A magyar részt kis részben Triceps írta.


Simon Márton
HAGYOMÁNYOS KÖLTŐ

Én költő vagyok. Hagyományos költő.

A magamfajta, ha ismeretlenül hal meg, akkor sikeres,
legalábbis ezt állítják többen.
Hogy elég arra gyúrnom, hogy az unokáitok az én homlokomra rajzoljanak majd faszt
– egy irodalomkönyvben.
És ha nem vagyok unalmas, az baj, és senkit nem érdekel,
h ettől nem vagyok boldog félig sem –
pedig itt mindenkiben van egy kis X faktor, mert több csillag születik,
mint a Nebula hélixben.
Itt ahol nem is voltam igazi művész, ha nem robban fel
40 évesen a májam.
Ahol vonat alá kéne feküdjek, hogy elolvassatok, addig meg a 2Pac hologramja is jobban keres nálam…

Szóval ez van, ez a hagyomány. Meg van a tehetség, ha van egyáltalán,
ami max annyira kellemes, mint egy nemi betegség – kb. átadni jó –
meg a kitartó remény, hogy 300 év és simán átnevezik, majd az lesz hogy: Mr2 Simon Márton Rádió…
Hát ilyen egy belső konfliktus, hogy akkor most egy óriási lúzer vagy, vagy az istenek adománya.
És én mindig is arra vágytam, hogy egyszer egy leszbikus mondja már, hogy jól nyalok,
de higgyétek el, nem erre gondolok, ha azt mondom:
honvágyam van a szájhagyományba.

Mert én az akarok lenni, aki felkavar, a szavakat
nem gyengén pengén csapató egyfős szabadcsapat,
Superman néhanap, nem kartotékadat,
vadakat terelő, farkasokkal Snoop doggra táncoló
– akkora versekkel, hogy külön kelljen rájuk áfa és súlyadó.
Aki szabad a szavakban, mint Neo egy leolvadt alaplapban, a kisagyba beszúrva, hátul.
Mert nem az a szabadság, ami a Gellérthegy tetején állva petrezselymet árul.

Én a szó akarok lenni,
a lényeg, a nyelv ami jobb, mint a nyelv alatt a bélyeg,
amíg csak vándorolni jár belém a lélek,
a három betűs nirvánáig, ami nem az “LSD”, nem a “sör”, hanem a RÍM.
A kesztyű a szájboxos Muhammad Alin,
a csípés, amitől Peter Parker Pókember lesz, aminek köszönheti minden jó sorát,
hogy valami fehérrel körbelőhet egy csomó hálószobát – – –
Az élő szó amin, nem fog a formalin, a forma, aki nem beáll, hanem beleírja magát a sorba.
Vörös posztó, nem vörös kereszt, egy tucat sörös rekeszt a megnagyobbodott
máján egyensúlyozó fóka.
Mert én a slam vagyok, a szájalás hagyománya,
ugyanis a rap-képtelen költő,
mint a röpképtelen költöző madár, olyan.
És csak játszom ugyan, de ti azért
vegyetek komolyan.

(Elhangzott: 2. MADADAMA kiállítás vernisszázsa, Mersz Klub, Pest, 2016. február 8.)


Kettős Tamás
ISMEREK EGY CSÓRÓ KÖLTŐT

Amikor a nap átmegy sütni a Föld másik oldalára,
a Holdnak meg hol kicsi, hol meg nagy a szája,
és neonfényes az éj palástja,
visszhangot vet a magányosság csarnokának kupolája,
óh, de sok srác veszi a beszélőbotot a markába,
farkába harapó kígyó-béklyó lazul a szavára,
egyike-másika azt kiabálja, egyike-másika azt kiabálja:

Aki mindent elhitt és még álmában sem lázadt,
az nem úszhat meg semmit, és nem lesz magyarázat!

Én láttam nemzedékem nagyjait a porba omolva,
láttam zseniket összehugyozva-szarva, bebaszva barakkba,
sarokba szorítva,
de láttam művészeket, akik pénzért a bombákra is festettek cégért,
mindent a Cégért,
és láttam sunyi, hunyorgó tömeget, akik füttyre meneteltek, sört és virslit ettek,
a limonádét, a limonádé zenét, azt nagyon szerették,
de láttam tiszta fejeket,
akik, ha veletek meneteltek, se meneteltek veletek,
ők voltak a néma lúzerek, a hülyék, a becsületesek,
ők voltak a néma lúzerek, a hülyék, a becsületesek...

Magyarországon az összes mecénás távcsöve görbe,
csak a saját köldöke dülled szembe vele,
Magyarországon az összes mecénás távcsöve görbe,
Magyarország a zsenik temetője...

Figyeld csak meg,
Indiában a tehenek úgy halnak meg:
mint az indiai szentek, elszenderülnek,
ha lejárt ideje a földi nyűgnek, nem nyögnek,
csendben belépnek a csöndbe,
ahonnét vétettek soha nem vétettek,
figyeld csak meg:
Európában a tehenek úgy halnak meg,
mint az európai szentek,
megkínzott-lefejezettek..
adj tejet-vajat-túrót-verset,
sós kútba tesznek, onnan is kivesznek,
kerék alá tesznek, onnan is kivesznek,
s ha kivesznek a költők
szomjaznak majd az emberöltők...

Én ismerek egy csóró költőt, akinek hiába adnád a mobiltöltőd,
add neki inkább a lyukas cipőd,
hadd táncoljon bele vele az ismer-megismerhetetlenbe,
oda te úgyse juthatsz be, csak vele,
zene cipőhúros hangszerekre szerelve...

És ismerek egy titkos helyet helyetted,
ahol betyárok és szentek beszélgetnek,
ott a medvék mézet pergetnek neked,
rappelnek a levéltetvek,
ott nem faragnak hintaszéket
aranyból a pénz istenének,
ott Rózsa Sándor nem kottából táncol serény legényeset,
ha kérdeznéd, most kidobom a nevet:
ők a Rózsa-Sándor-keresztesek,
nesze neked...

És ismerek egy mini-minisztert,
aki, ha áll a bál, az ablaknál tvisztel,
hogy meg ne fázzon a szemüvegkerete,
jól be van fűtve a helikoptere, mire?
Csak a kutyája benne a száz leggazdagabbak klubjába,
csak a macskája az idén elzavart vagy három béna mixert a pusztába,
ő nagyon gazdag
a szókincse,
ha rab lenne, lenne arany a bilincse,
ő nagyon gazdag
a szókincse,
neki nem licence a gumigerince.
Én is ott szambáztam a bulin,
csak a rezsim feltornászta a rezsim:
az after-komcsi after-partyn, hejj...

Ki vagy te, ahol a madár se jár?
Új a régi maszkod itt a bárpultnál.
És mennyi az idő, ha nem tévedek,
itt, ahol a völgybe löknek össze évezred-hegyek?!

Ki vagy te, ahol a madár se jár?
Új a régi maszkod itt a bárpultnál.
És mennyi az idő, ha nem tévedek,
itt, ahol a völgybe löknek össze évezred-hegyek?!

Itt a válasz az,
ha jól teszed fel, ha jól pakolod a kérdéseket:
Ti tényleg a majomtól származtok?
Ti tényleg a majomtól születtetek?
Akkor Isten-Isten,
mert engem Isten teremtett bele a tenyerébe,
tenyérvonal-rendszerébe,
én ott járok, ott parázslok zsarátnok-zarándok,
minden ajándok...

(Elhangzott: !KETTŐS TAMÁS ESETE! szerzői est, Mersz Klub, Pest, 2018. március 23.)


SIMON MÁRTON
1984-ben született Kalocsán. Költő, fordító, szerkesztő, zenei programszervező és szövegíró. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika-kommunikáció szakos hallgatója volt, majd a Károli Gáspár Református Egyetem japán szakán tanult. 2004 óta publikál verseket. Slammer, a József Attila Kör és a Slam Poetry Budapest tagja. Kötetei: Dalok a magasföldszintről (L’Harmattan, Bp. 2010), Polaroidok (Libri, Bp. 2013–2014), Győrfi Kata - Simon Márton - Kövér András Kövi: Slam.pont 2 (Libri, Bp., 2015), Rókák esküvője (Jelenkor, Bp. 2018)

 


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés