Köznapi ember hétféleképpen halhat meg: betegségben (tüdőgyulladás, vérmérgezés, gutaütés), balesetben (vonatégés, gázolás, lezuhanás toronyból), gyilkosságtól (agyonverés, szíven szúrás, baltával fejbecsapás), kivégzéssel (akasztás, gázkamra, méreginjekció), öngyilkosságtól (erek felvágása, méregivás, agybalövés), azután van még, szerencsésebb esetben: a halvaszületés és a végelgyengülés. Szentek és buddhák részére megadatott a testi létből asztráltestbe való átmenet, vámpírok és zombik részére pedig az élőhalott állapot. Ha az utolsó két lehetőséget figyelmen kívül hagyjuk, minden más módja az elmúlásnak megtalálható Spoon River-ben, és a mi kis városunkban.
Edgar Lee Masters amerikai költő 1915-ben kiadott versantológiája a mindenkori vidék unalmát és feszültségét modellezi a „kanál-folyó” holtjainak közösségével. „Szerelem és halál – valamelyik előbb-utóbb lekaszál.” – Érosz és Thanatosz, kopulálás a sírokon, ennyi a nagy tudomány. Mi vár ránk? Szándékosan vagy szándéktalanul távozunk? Félelem, remény – előtte; rettegés, magasztosság – utána. Mit hiszünk, és mi a valóság? Bölcsesség, balgaság: „Itt nyugszom én, olvasod te. Olvasnám én, nyugodnál te.” Minden ugyanúgy van, mint odaát.
Az Atlantis Színház hidegen nekinyomult a Nagy Téma felfejtésének, de inkább napocskás gobelint kellett volna hímeznie. Horgas Ádám rendező értelmezésében a holtak = holdkórosok, az élők = idióták sötét leképzései. A túlvilág rémálom, az evilág különcök élettere. A horrorisztikus mesketében sorsok kavarognak, bonyolódnak, stációvá keményednek hullamerevségükben. Az éjféli óraütéstől, amely sokszor üt, azért mindig megrettenek. Lisztes arcok, kopott mozdulatok ismétlődnek, minden egyre megy. Öltözködne a halott, de már felöltöztették, kopottas eleganciával. Beszél, privát akcentussal. Örökmécses, batrilámpa, diszkógömb(!) világítja. Nem ismétlem el, ki-kivel, minek, miért, a feltámadás ígéretével. Korábbi egyik életemben, mikor átsuhantam a paranirvánába, ezt a felfedezést tettem: az elhaltak birodalmában áll az idő, de teljes sebességgel forog a tér. Aki ezt nem érti, gödörbe vele, szívja magába a „borzasztó üresség” mindent kitöltő szubsztanciája. Néhány tipp a mélyben való magas elmélkedésre: A szél muzsikája „hídavatás” (Arany) közben. A holtak éneke újra feltámadás (Frisch) közben. A halott nyelvének kitépése tánc (Rolang) közben.
A Lehel-téri piac egyik bódéjának falára pingálta rá nagy betűkkel az árus a hírt: ÉLŐ HAL (érkezett), mert minden ÉLŐ (meg)HAL egyszer… HALleluja!
Atlantis Táncszínház: Spoon River-i holtak
Szereplők: Bognár Anna, Farkas Péter, Helyes Annamária, Horváth Veronika, Kis Bernadett, Schmied Zoltán, Sebesi Janka, Tőkés Tamás, Valovics István, Vass Szilárd. Díszlet: Horgas Péter. Rendező: Horgas Ádám
* Thealter Fesztivál, Szeged 1998.
SÍR A FELIRAT
Halálos szentenciák Spoon River-ből (Masters)
CASSIUS HUEFFER
Ezek idevésték a sírkövemre:
„Szelíd volt élte, s úgy vegyültenek
Az elemek benne, hogy fölkelhete
A természet s világnak mondhatá:
Ez férfi volt.”
Akik ismertek, mosolyogtak
ezen az üres retorikán.
Sírfeliratom így lett volna jó:
„Az élet nem volt szelíd hozzá,
S úgy vegyíték az elemek,
Hogy hadban állt az életével,
Melynek során ledőlt.”
Míg éltem, nem bírtam a kígyónyelveket
s most a halál kiad egy feliratnak
amit egy hülye írt!
PETIT, A KÖLTŐ
Magocskák száraz tokban, kip, kop, kop,
kip, kop, kop, feleselő pondrók,
enyhe jambusokat költöget a lenge szellő –
a fenyő ott fönn szimfóniát csinál belőle.
Triolett, pasztorál, köröcske, rondó,
verkli-balladák, elhasznált eszme:
hol van a tavalyi hó, meg a rózsa?
mi más a szerelem, mint hulló rózsaszál?
És itt a községben köröskörül az élet:
balsors, bohózat, becsület, igazság,
bátorság, hűség, hősiség, bukás –
minden a szövőszéken! ó, micsoda minták!
erdők, mezők és patakok, folyók –
és én mindenre vak, egy életen keresztül.
Triolett, pasztorál, köröcske, rondó,
magocskák száraz tokban, kip, kop, kop,
kip, kop, kop, miféle kis jambusok ezek,
mikor Homérosz és Whitman süvölt a fák közt?
KESSLERNÉ
(...)
A családot azt én tartottam el, mosásból,
oda is jött elébem az emberek minden titka,
vagyishogy függöny, szoknya, ing meg paplankendő.
Mert minden holmi elöregszik egyszer,
jobb kerül a helyébe, vagy semmi se,
attól függ, jól megy az ember dolga, vagy sehogy.
A szakadás csak megnől, szétmegy a foltja,
nincs az a férc, vagy tű, ami a feslést utoléri,
és van pecsét, amit nem visz ki a szappan,
és van olyan szín, ami megfakul
akárhogy szidnak, hogy a ruha tönkrement.
Zsebkendő, szalvéta, abrosz – titkok, egytől-egyig.
Az élet, a nagy mosónő, ismeri mindet.
És én, aki az összes temetést megnéztem
Spoon Riverben, bizonyisten soha
nem láttam halott arcot, hogy eszembe ne jusson:
itten valamit kimostak, meg kivasaltak.
(Gergely Ágnes fordításai, 1970)
RÉGI MAGYAR HALÁL
(ad notam: beszélő fejfák)
Csak egy zöld szilvát ettem,
Tőle nyavajába estem.
Ilyet már nem cselekszem,
Koporsóba zárva fekszem...
Ne sírjatok hát felettem,
Imádkozzatok érettem!
Borona Borbála, 6 éves korába.
*
Nincs rólam több irva,
Mivelhogy én meghóttam,
Nem leány, de szép kis
Barna fiú voltam.
Nem születtem elevenen,
Azért nincsen nevem itten.
*
Itt nyugszik egy szűz
hajadon jámbor.
Siratja egyetlen fia
Sándor.
*
Istenfélő ember
Volt jó Kazi Márton
De a halál így szólt:
Őt is sírba mártom.
Hiába imádkoztattak
Érte pappal,
Temetése előtt meghalt
Három nappal.
*
Szerelmes Juliskám,
Kilakozál Lökön.
Ép nálatok voltam,
A mult csütörtökön
Épen a konyhában
Kavartad a mártást,
Amikor a halál
Tőn rajtad egy rántást.
*
Itten nyugszik Répa Sára
ki sok répát megkapála,
végre aztán halál báttya
E szűk sírba palántálta.
*
Sánta Nagy Pál volt a neve,
Most már por és hamú leve.
Kurtább volt az egyik lába
Beesett a pocsolyába
Ne sírjatok miatta,
Nem esik meg többé rajta.
*
Itt nyugszik
Nagy Herkules
erőművész!
Meghalt végelgyengülésbe
1887-ben
*
Itt nyugszik Magyarosi Pál
ki az oltba fúlt vala.
Holttestét mai napig sem
kapták meg.
*
Ő bekapta a halált
s őt bekapta a halál.