Vác álmos kisváros – semmi sem emlékeztet a mocskos, erőszakos Budapest közelségére. Házfalain nem hirdetnek Magnum jégrémet, robusztus barokk katedrálisa memento mori tekint le ránk. A Duna-parti Vadkacsa vendéglőben remek a halpaprikás. Emlékműveket, püspöki könyvtárat, középkori pincegalériát lehet látogatni. Este tíz után minden elnéptelenedik, nyugszanak élők és holtak. A girbegurba utcákat a polgárháború előtti Szabadka és az elforradalom utáni Kolozsvár melankóliája lengi be.

Ötödik éve borzolja fel a polgárok idegeit Németh Péter Mikola (Madách Imre Művelődési Központ) és Bárdosi József (Tragor Ignác Múzeum) alternatív művészeti hétvégéje, az Expanzió. Ez a „terjeszkedés”, „hódító törekvés” Nitsch, Beuys és Cage világa felé tiszteletre méltó és reménytelen: az álmodozások korát juttatja eszünkbe, amikor Isten, Ember, Állat és Művész egyazon katartikus lázban égett. A kisvárosi kívülállók makacs szelleme lobog itt, a „gyökértelen avantgárd” művelőié, akik, ha kell – Csáth, Méliusz és Tsúszó mintájára –, megteremtik a maguk lázadásának archetípusait.

A térség első megbízhatóan dokumentált happeningje Vácott történt. 1764. augusztus 27-én Mária Terézia anyánk idelátogatott, és tiszteletére a város diadalkaput emeltetett. A római ívek mintájára készült masszív, kétemeletnyi magas kopár Kőkapu látványa azonban megrémítette a császárnőt – talán nem bízott a „pártos honfivérben” és könnyen rádőlő Potemkin-falra gyanakodott –, ezért nagy ívben elkerülte. Kísérete és a nézősereg engedelmesen követte, megvalósítva a modern happening minden ismérvét. Ahol elvonult, ott ma a fegyház tűzfala áll, őrtornyokkal, nem emlékeztet rá vörösmárvány tábla.

A Görög templom rusztikus hajójában látta és hallotta egymást három napig mindenki, aki számít, és aki nem. Volt irodalom, zene, színház és primus inter pares: performansz. A remek poéták: Kurdy Fehér János, Háy János, Fabó Kinga (Geltz Péter szavalta), Petőcz András és Kettős Tamás (Katedrális), valamint Kukorelly Endre (Európai utas) érdekesek és unalmasak voltak. A deklamált és skandált szövegek kora lejárt: semmilyen „értelmi mag” vagy „érzelmi felbuzdulás” nem mentheti a reménytelen monotóniával és remegő térdekkel fejünkre olvasott szentenciák bölcselőit. Példaképül álljon előttünk Petőfi Sándor, a harcos költő, aki az egyik mellékutcában írta az Anyám tyúkja című versét… Kivételt hárman képeztek: ők a költemények hang-szálait a virtuális valóság anyagába igyekeztek szőni. Mikola a változó határok szándékosan színtelen, erősödő ritmusú és intenzitású sorolásával Gerhard Rühm konceptuális és Lipcsey Emőke vizuális Európa-víziójának aktuálpolitikai „határkorrekcióját” adta – felmutatva az elhatároltság és az elhatárolódás életidegen abszurditását [Expeditál(t) Európa № 1]. Szkárosi Endre párhuzamosan kommunikáló videofilmek, tükör-fény-játék és tudatos, érthetetlen szavalás technikai zűrzavarába süllyesztette transz-poézisét. Ladik Katalin fekete csipkeruhába öltözve, fejét fehér csipkekendővel leborítva suttogta és sikoltotta fónikus látomásait: az „ernyőn fel nem fogható kép” és a „szalagra fel nem vételezhető hang” látszólagos és lehetséges realitásába hatolva (Balladák).

A zenészek kiválóak voltak: a Makám (Krulik Zoltán, Grencsó István…) és a Talajlárma (Kopasz Tamás, Árvai György…) kezdtek, majd a Velencei Biennálét járt Lois Viktor „vízizenéje” következett, a Tundravoice a váci rév menetrendszerinti járatán adott koncertet. Sípoló-dudáló-pengő hangszerobjektjei szent ijedelmet váltottak ki a szentendrei piknikről hazatérő gyanútlan szerencsésekben. És réveille! is az ilyen „kváziszakrális” előadásmód: ki kell szabadulni a galériákból, koncerthallokból és stúdiókból, el kell juttatni a mű-vészt a hív-ők közé. Szabados György egyetlen, egyórás free jazz improvizációt adott elő: a zongorának „visszabeszélő” mester, a zongoristának „visszazengő” stimmeletlen hangszer duettjével végezve. „Az emberi élet eredendően eszmélet, eszméletek foka, az eszmélet rácsodálkozása a bennünk megtestesülő világra, s a rácsodálkozás: esztétika. S a magyar zeneiség megújulása sem több, de nem is kevesebb, mint szemléletünknek önmagunkon át való és a mindenséghez méltó megújulása a világ elsekélyesedett, öncélúságba tévedt krízisén.” (Szabados, 1985-86)

Három kisszínházi produkciót láthattunk: egy jót és két rosszat. A Dream Team társulat (Balázs Mari, Tóth Imre és Régenhart Éva) A mese bűvölete c. pszichoanalitikus drámajátékot mutatta be, felnőtteknek. Gyermekkorunk tipikus meséivel (Jancsi és Juliska, Csipkerózsika, A békakirályfi stb.) operáltak, az álomvilág és a fantázia csodás és rémisztő kockáit rakosgatva egymásra, ledőlő kolosszust vagy elroppanó cukorfigurát építve belőlük. Az átgondolt, pontos dramaturgiával illeszkedő, furcsa-grotesz-sejtelmes mozgások csiszolt koreográfiájára épülő, álságos ál-mesék nagy gyönyörűséget okoztak nekünk, cocteau-i kölyköknek. Az Andaxínház duója (Geltz Péter és Stubnya Béla) falra mászott, de nem sikerült átjutnia. A Ketten egyedül c. vontatott, zavaros, önsajnálattól és sajnálomönttől átitatott mutatványa kellemetlen és fárasztó élményt nyújtott. Nyújtotta az idegeinket, mert konvencionális volt benne a teatralitás, ügyetlen a kontaktmozgás és funkciótlan a „medialitás” (látjuk, hogy a tévében ők látják, amint mi látjuk, hogy ők látják magukat a tévében). És a maníros banalitás csúcsa: a befalazott Kapu, amit rohamozni kell, haha. Olescher Tamás Multi Média Színháza pedig nem multimediális, és nem színház. Az Oltár-élőkép (Teremtési re-kreáció) c. darab esetlegesen egymás mellé adjusztált képzőművészet (vászoncsíkokra festett, naiv absztrakt tablók), folklór (moldvai és gyimesi csángó muzsika és tánc, élőben) meg elektromos zavarás (vetített diakép, Biblia-idézetekkel és gyerek-körtánc, monitoron). Ez igazi adiabázia: az alkotó „hőenergiát alakít át anélkül, hogy a környezetének hőt adna le, vagy onnan hőt venne fel”…

Végül, következzenek a fő sztárok, minden alterfeszt ászai és kóklerei, barátok és ismeretlenek: a performerek. A litván Dziugas Katinas és Linas Liandzbergis nyitották az Expanziót. Anatómialeckéjük szellemes párhuzamra épült az emberi test nedvei (vér, nyirok, vizelet…) és a fogyasztásra ajánlott lónyálak (Coke, Pepsi, Fanta…) között. Rostos vagy szénsavas üdítőt venni ki a vénákból, és befecskendezni a világnak, az lenne a jó! Vega neoizmus. Az étel és ital, az evés és ivás volt, paradox módon a performanszok zömének eszköze és témája. Deli Ágnes és Bánföldi Zoltán óriási szendvicset készítettek: két vízzel telitöltött, vulkánfíber koffer közé szeletelték be a virslit és uborkát, locsolták a mustárt és ketchupöt. A kiéhezett nézők ezt később jóízűen elfogyasztották (Akció). Kovács István a könnyebb utat választotta: rögtön terített asztalhoz ült és keatoni faarccal ette végig önmagát (Hiúságevés). Tar koponyájára főtt spagettiból rendezett frizurát, szemét két nyers, kicsurgó tojással helyettesítette – Arcimboldo, a zöldség- és gyümölcsfejű notabilitások festője fiává fogadta volna. Szürrealista akcióját görögdinnye-sisakban végezte, szétosztva a csöpögő, édes húst a közönségnek. Az érsekújvári Juhász R. József sárkánnyi, meleg levegővel puffasztott fekete hurkabőrben kúszott: befelé mint kutyaevő ember, kifelé mint emberevő ordas. Rövid szünet után, hatalmas lélegzetet véve, farkasüvöltés hangjára visszabújt (Black Life Line). Társa, Mészáros Ottó száz szűz tojás (A tojás) mártírhalálával illusztrálta individuális különbözőségüket, különbözőségünket. Végül az üveglapon széttört tojásokkal keringőzött, Strauss muzsikája hömpölygött, folyt a fehérje és sárgája: „ezekben a tojásokban az a közös, hogy együtt nem hasonlítanak a többihez”…

A fesztivál két legkomolyabb performanszát képzőművészek hozták. Különös, szomorú párhuzam feszült közöttük: a józanság és lerészegedés, a részegség és kijózanodás férfias játékát játszották, megdöbbentő hitelességgel. fe Lugossy László és Szirtes János, a Provokátor Lányok társaságában, gallonnyi vörösbort ittak ki és hánytak vissza (Halott költő). A tupamaro-álarcos, kiskosztümös, piroskafarkas-kosárkás hölgyek egymás ujját szopogatták. Harisnyanadrágok feszültek a combokra és a megadó nyakakra. Férfisoviniszták, travoltajanik, szexisták – kaputt! A jugó Szombathy Bálint és Slavko Matković 18 perces body art akciót mutatott be: Tisztelet az utolsó költőnek. 36 kupica vodkát nyeltek, 36 holt avantgardista emlékére, miközben ismeretlen katonák fejfáit vetítették rájuk és Eric Satie zongoradarabjai szóltak. Mikola monoton hangon idézte fel nevüket: Majakovszkij, Tzara, Breton, Apollinaire… A mámor és a tompaság, a meggátolhatatlan bánat és a fizikai rosszullét stációin mentek keresztül, percek alatt. A polgárháború és emigráció, Crnjanski és Remarque döbbenetét éltük át velük: a harang értünk is szólt. Kora hajnalban az Opál Színház (Brenner Zoltán, Zorkóczy Zenóbia és Triceps) Hét könnycsepp c. rituális performansza zárta a napot. A férfi és női Krisztust hét alkalommal megkísértő Sátán zarándokútját jelenítette meg a Tejút jéghideg, időtlen sodrású csillagfolyójában.

Nem volt önfeledt záróbuli: a nézők és az alkotók hazamenekültek házaikba, és bezárták ajtóikat. A két holtfáradt szervező keserűen kortyolgatta a borát, a rendezvény megszüntetését fontolgatták. Pedig a boldogtalan szív gázainak, a forrongó lélek gőzeinek kell ez a „nyomáscsökkentéssel együtt járó térfogat-növekedés”, amit a váczi expanzió aurája nyújt.

EPILÓGUS

Húsz évvel később, 2013. szeptember 4-én a pesti Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepli fennállásának 25. évét az Expanzióból lett Ekszpanzió. Mikola Mikwlává vedlett, nincs rajta prófétai lepel, de a szakálla ugyanolyan bozontos. Bárdosi már 2001-ben kilépett, fest és zenél, hiánya érezhető. Régi és új arcok bukkannak elő a patinás teremben: sokan nem jöttek el, néhányan nem kerültek sorra. Van irodalom, zene, képzőművészet és pares inter primus: performansz. HAász Ági elektrografikus háttere az egyetlen vizuális elem a térben, de elég is: a szürke óceán, zöld szem és kék beton világába kényszerít bennünket.

Komoly művészetelméleti előadások sorozata (G. Komoróczy Emőke, Köpöczi Rózsa, Jász Attila, Zsille Gábor, Petőcz András, Kecskés Péter…) után a költők vonulnak, emlékezetünkben a megrendítően fiatal, 70 éves Ladik Kati (igen) és Barna T. Attila maradnak meg, aki nyers, szociografikus verseivel egyszerűen leüti a közönséget. A János Kórház betegszállítója, sztán irány a Mokka presszó: hat unikummal leöblíteni a savanyú vér szagát. Mikwla a felserdült lányával recitál, szívet szorongató, az ősz Grencsó István szaxofonjának futamaira. Kanalas Éva archaikusan sámándobol és kántál, elszáll az agyunk, a nagymarosi bitang, Kettős Tamás pedig az ifjú Vadszamarakkal rappel: „Én a szeleket hívom, az eleven szeleket, a Napszelet, aki kiviszi a szemetet…”

Az angolpázsiton, sűrűsödő félhomályban performál Dénes Imre, az enformel festőből lett lírai akcionista. Utána Kovács Pisti jön, aki memento arti húsz évvel ezelőtti performanszát hozza, de a dinnyét nem osztja szét a közönségnek. Az Opál Színház sem rituális már, néhány éve meghalt két frontemberük, Gas és Judy. A Mrt című „szuperfónikus” performanszukat darálják „neogyagyagya netpoézisre”, az öngyilkos, sirálybőgető Bada Dadára emlékezve. Fölcsendül Mikwla örökbecsű nótája: „Kassák Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje!”

Éjfél van és vége, valaminek vége. A túlélők a nyóckeri Mersz Overgrund szobaklubba mennek, Malevics alvadtvér keresztje alá: vörösbort inni, elfeledett számokat gitározni és aludni, kicsit aludni. Mindenki más lett. Ezúttal nem volt csoportkép, ami meghamisította volna a művészet haldoklását.

* Expanzió V. (A Zene), Görög Templom kiállítóterme, Madách Imre Művelődési Központ, Vác, 1993. július 2–4.