Testnélküli torzóvá bombázta a II. világháború végén Érsekújvárt a német, az amerikai és az orosz repülés. És amit a hajszálpontosan célzó stukák meghagytak, azt a husaki „normalizáció” bulldózerei gyalulták le a térképről. Kassák és Tsúszó elhagyták a várost: Bécs és Párizs fogadta be őket, felvidéki mesterembereket. Panelházak magasodnak a barokk és szecessziós romokon, tízemeletes-tízbejáratos monstrumok, szobáikban a tévé monitorja világol.

Ülünk Rokkó nappalijában, a Jazdecká 20/VI-ban, néhányan art-barátok: németországi orosz, mexikói lengyel, kanadai francia, jugoszláviai magyar, és tört angolsággal Babilon folyóiról beszélgetünk. Ebből a lakásból indult ’87-ben a Stúdió Erté, felvállalva a multinacionális és -mediális művészetet, és vált este 6-ra a térség meghatározó kulturális tényezőjévé. Hat fesztivál, hatvan kontinens, hatszáz Gogh.

Sötét tájak festői: Černý és Csudai, fe Lugossy és Szirtes nyitották idén a Transart második transzát. Hova-hova, homunculus? – suttogták csúfondárosan a vásznak. – Hová, ebben a benzinhúgyesőben? Hatvanmilliárd gigabyte memória sem ment már ki a paradicsomkertből. Kuncogunk-hüppögünk, azután bele egy fekete lyukba. A mexikói Markos Kurtycz túl az ötvenen és a fölös/leges büszkeségen, San Pedro de Los Pinosból hozott két óriáskígyót. Ökológiai performanszában a Vizes Mamba zöld nyálkát öklendezve toxikálta teremtőjét, a Tüzes Boa pedig dühöngő lángokban emésztette föl önmagát. Vérhálószerű festékrajzolatok a petyhüdt bőrön, dzsungeltüzek visszfénye az inas testen. Tematikusan ide kapcsolódott Szántó Éva (Budakalász) teremtés re/kreációja: üvegcserepek fészkében egy tojáségő fekszik, és köré szerveződik fokozatosan a „minden világok legjobbika”: kő, szőlő, csibe, leány. Az installáció metamorfózisát szépen komponált hang- és tükörfény-effektusok kísérik. Finoman felstimmelt hangszer – pro futuro van még esélyünk... Giovanni Fontana (Milano) olasz „poliartista” fellépése, amely az entrópia fogalmával játszadozott, egyértelműen a találkozó legjobb performansza volt. Rétegelt világot varázsolt elénk: filmről vetített éjszakai táj, rajta mozdulatlan dia-toposz (hőhalál görbe, 3 kisgyerek, óriási szem, térháló), rajta a művész videón követett alakja és rávetülő árnyéka, majd a szavaló-zenélő, vibrálva mozgó Fontana, élőben. A lét/bizonytalanságnak a kapott információkkal csökkenő fenyegetése, és a buffó-vég: apró csörgők serege szóródik ki a nadrágjából.

Boris Nieslony (Köln) a szélsőséges akcióiról híres Black Market csoport tagja, a „kemény vonal” képviselője. Kopasz, hózentrágeres, joviális úr játékokat kínál egy mozdulatlan, kíméletlenül tiszta csecsemő-babának. Bádog brekegő, krumpliorr, gumilabda, röhögő golyó, stopperóra – reménytelen kísérletek a megrontásra. Nyomorgatja az engedelmes kaucsukfejet, kést döf a combok közé. Elvégeztetett. Az egyetlen zenei performansz Szemző Tibor (Budajenő) helyi cigányzenekarral kísért Koponyaalapi törése, és a buddhista szerzetesek énekére, dobgépre és basszusfuvolára írt Snap II-je volt. Csontvelő-futamok Istenről, és a Világról, ami nincs. Remek. fe Lugossy Laca és Szirtes János (Budapest) az Új emlő c. férfi-momentumuk egyik fragmentumát játszották el, a Provokátor Lányok társaságában. Rövid és idegnyugtató villanást a „gyenge és keserű szerelemből”: imádlak, de te tarkón csapsz; imádlak, de te a torkomba lököd a konyhakés nyelét... Attacca! – mondta Gyöngyvér. Inga Bergsten + Cheb Hoffmann Berlinből borzasztóan didaktikus és bosszantóan hosszú jelenetet kreáltak. A fiú Twiggy-sovány, a lány DemisRoussos-hájas: ha mezítelenségük rútságára és az egymáshoz vagdosott féltéglák body art etűdjére szorítkoznak, újabb reménytelen gubancát mutatják fel a szerelemnek. Marj és nyalj – ennyi elég. „It’s only Liebe, not Pain.”

Az étel és ital központi helyet kapott néhány alkotónál. Kovács István (Vasad) négy, egymásba csúsztatott, lila széken lóbázva a lábát, „terített asztalhoz” ült: keatoni faarccal ette végig önmagát. Kopasz koponyájára főtt spagettiből rendezett parókát, szemét két nyers, kicsurgó tojással pótolta. Szürrealista akcióját görögdinnye-sisakban végezte, szétosztva a csöpögő, édes húst a közönségnek. Ó, igen: mindenki befalta. Az érsekújvári Juhász R. József meleg levegővel puffasztott fekete sárkánybélbe bújt. Szemben vele asszonyi alteregója kúszott a fullasztó alagútban. A pokol színes bugyraiból kibújó pár (bukott angyal? megdicsőült ördög?) szelíd testlenyomata a falon maradt. A helybeliek legfrappánsabb performanszát Mészáros Ottó mutatta be: tejet öklendezett egy irodalomkönyvbe, miközben a megváltó orgazmusra várt. Öltözetét közben négy tüsténkedő grácia literes tejjel aggatta körbe. Az undor és kéj tetőfokán a zacskókat perforálták: Tádé ejakuláló tejkúttá változott. Két rendkívül csinos leányzó is megpróbálkozott a performansz gerinc- és agysorvadást gátló művészetével: csirkelábat és halfejet varrtak, paradicsomlét locsoltak és Bibliát szaggattak – inkognitójuk hadd maradjon érintetlen. Rónai Péter (Pozsony) „gyagyaista” produkcióját az elfogulatlan kritikus Az Unalom temeti a Művészetet címmel kell, hogy illesse. A fröcsögő magyar nóta aláfestéssel tálalt jópofáskodás, gyertyagyújtogatás, TV-hajvágás stb. végtelenül ostoba és nagyképű humbug volt.

A kanadai Richard Martel (Québec) igazi dadaista akciót hozott a tengeren túlról: Történelmi találkozások c. pszeudo-helytörténeti kalauza, amelynek során Tzara, Morrison, Pancho Villa és Kassák kölcsönös morfondírozásait és regényes összemosolygásait jelenítette meg, hecc volt a javából. Megsétáltatta ámuldozó közönségét a művház körül: igen, pontosan a parkoló tócsájában állt az a „veriimportantman”, mikor azt mondta... Martel a kísérő programban is kellemes meglepetéssel szolgált: az általa szerkesztett, és Natalie Perrault által felvett fesztivál-videók profi technikai és atmoszférateremtő készségről tanúskodtak: Transart ’91, Story Telling (München ’91), Interzone (Québec ’93). Megdöbbentőek voltak Nieslony és a Human Society for Intellectual Necrophylia (München, Bern, Köln ’88–91) morbid akcióit és installációit rögzítő dokumentumfilmek: „Death is my colour.”

Jövőre is lesz „transz” + „ártalom”, a háborúk talán nem jutnak el idáig, feszt is megérjük a hetedik fesztivált. Záró konklúziókra nincs idő, álljon itt Rokkó „intermediális szakácskönyvéből” egy passzus: „Kétezerben csupa Picasso jön majd feléd?”

* Ez a beszámoló a TAC második fesztiváljáról (Érsekújvár, 1993. szeptember 15–18.) készült, még mechanikus Olivetti írógéppel, a budapesti Magyar Narancs hetilap részére, de valahogy elkeveredett a szerkesztőségben...