Szeretnék nem tudni gondolkozni.

Szeretnék nem gondolatokat okozni testemnek.

Szeretnék nem kéj, kín, logika, megbocsátás szerint élni, élni nem.

Szeretném szelet. Szeretném más füvet.

Szeretném fülemüle nem fenyeget engemet.

Szeretném magamat magamnak nézni.

Felkelni nem nélkül, többet nem elaludni.

1955

Varga Imre

Apám és anyám engem bámul. Sör és tejfolt, kinek-kinek érdemei és lehetőségei szerint. Apám szorosan öleli anyámat, a nyakába csókol, arcát kisimítja az elégedettség. Anyám bal kezével hátranyúl, beletúr apám hajába, sóhajt egy nagyot, lehunyja szemeit, s gondolatban elszív egy szál Románcot. Pavlovi köhögésének hangját apám nevetése nyomja el. Anyám kinyitja szemeit, levetkőztet, tisztába tesz, bekeni a popsimat, visszaöltöztet, és bámulnak tovább. „Ha van Isten, akkor az ilyen pillanatokat egy flakon hajlakkal a kezében fürkészi és telefújja vele a szobát, hogy semmi se változzon, ne legyen poros, ne fújja el az idő szele, s ha kopna a fénye, akkor egy gyertyaláng mellett is fényesebben csilloghasson, mint a sarkcsillag – mondta apám. Anyámnak a melléből megindult a tej. Először csak a blézerén lett egy apró folt, aztán lassan átázott az egész, s a tej csak szivárgott és szivárgott. Komótosan hömpölygött le anyám testén. Elakadt néhány csepp a köldökében, és miután megtelt, a tej tovább folydogált le a combján, lábszárán, a bokáján lévő verőereknél ketté vált, és így érte el a padlót. Szépen lassan megtelt tejjel a szoba, aztán az egész lakás, a bérház, a kerület, a város, az egész ország, majd a Föld is. A szüleim szépek voltak s hajlakk illatúak.

1978

Haynal Ákos

Már néhány perce az utcán voltam, amikor, szinte a semmiből lecsapott rám Toma. Majd’ összeszartam magam, ahogy eksztatikus örömmel köszöntött, és olyan gyorsan és lelkesülten beszélt, hogy egyenletes nyálpermet terítette be az arcomat. Nézzem, hogy mit talált a piacon, adott érte két lestrapált gumiabroncsot felnikkel. Kinyitotta a táskáját és óvatosan, így még talán a Szent Grált sem fogják, felmutatta a gépet. Autofókusz – üvöltötte, diadalittasan. Maga sem gondolt bele, de volt ebben valami beismerés. Úgy teszünk, mintha nem tudnánk, pedig mindenki tisztában van vele. Egy éles képet nem csinált egész életében. Picsába a távmérős kölcsönszarokkal, a tűpontos dokumentáció kora elérkezett, vége a homálynak – kiáltotta, szünetet tartott, azt hittem a drámai hatás kedvéért. Már csak filmet kéne szerezni – tette hozzá jóval halkabban. Nem igazán éreztem a korszakváltást, azt viszont igen, hogy baráti kötelességem segíteni a probléma megoldásában. Elkezdtünk a Városháza felé sétálni, és szinte azonnal belebotlottunk Attilába és Csabába, akik ugyan segíteni nem tudtak, de azt mondták, hogy velük mehetünk a nővérképzőhöz, mert lassan végez szépséges Dragicánk, és Jovannal is ott lesz találkozó, aki, lehetséges, hogy tud megoldást Toma problémájára. Tudott, pont a minap néhány karton cigiért kapott pár tekercs filmet, amit ugyan tovább akart passzolni fél tucat pornólapért, de végül is úgy döntött, hogy ezzel beszáll Toma művészetébe. Bár az ténykérdés, hogy ami a tűpontos dokumentációt illeti, a pornólapok toronymagasan vezetnek Tomához képest. A recepttömbért némi italt vételeztünk, felugrottunk Jovanhoz, Toma azonnal befűzte a filmet, és áhítattal kattintott.

1980

Varga Imre

Egy este a kocsmában kinyitottam a retinámmal két kisüveges kólát. Előtte ezt még csak Meggy Márkával, Traubisodával és Bambival tudtam megcsinálni.  Megvilágosodtam és dilemmába estem. Hős vagyok szuper erővel, vagy egy hülye, aki nem hogy nem fejezte be a filozófia szakot summa cum laude, de el sem kezdte azt. Szerettem volna, ha összesúgnak a hátam mögött, hogy látjátok, itt a Tihamér, akinek olyan tökös a retinája. Ehelyett ömlött a szememből a vér, mindenki pánikba esett, ölelte a maradék italát, nehogy beszennyezzem a hülye véremmel. Ott álltam a kocsma közepén, semmit sem láttam, de csendben voltam, mint egy eltévedt kurva a templom küszöbén. Miután megitta a dupla vodkáját, a korsó sörét és a rozéfröccsét, Sanyi támolygott a segítésemre. A csoszogásáról ismertem meg, ötvenhatban meglőtték a bal talpát, azóta húzta. Megveregette a hátamat, amitől még jobban véreztem, de jólesett a törődés melegsége. „Gyere! Minden rendben lesz” – mondta Sanyi és nekitámasztott a zenegépnek, majd egy ötvenessel elindította legkedvesebb sanzonját. – „Sinatra! Érted, töki? Májvaj! Baszod! Ettől jobban leszel. Ettől mindenki jobban lesz” – aztán visszatért a pulthoz inni. Sanyinak az ital volt a Titanic mellé dobott mentőmellény. Viselte is büszkén, míg a mája ki nem nőtte. Én lassan beleszivárogtam a zenegépbe. Ráfolytam a Beatles-válogatásra, onnan átcsepegtem a Pink Floydra, majd ott vöröslöttem Latinovits Zoltán Ady versein. A lemezen, amit sohasem hallgatott meg senki. Azonnal adjatok egy ötvenest! – kiáltottam. Halottam, ahogyan Sanyi elindul. Odacsoszogott a nagy májával és tiszta szívével, a kezembe nyomott egy ötvenest, és azt mondta: „Tessék, barátom!”

1983

Nagygyörgy Zoltán

Akkor már másfél éve jógáztam, magam sem tudom, miért. Várhattam valamit, talán, hogy majd megnyugszom. Hogy alvás helyett nem szorongok nők, hivatali ügyek és más kollégákkal folytatott kisstílű pozícióharcok miatt. Másfél éven át sokat gyakoroltam, nem linkeskedtem és nem apróztam el. Hiába mondták, itt nem a mennyiség meg a dinamikus fejlődés a lényeg, nem bírtam leállni. Hétről hétre újabb asana-kat gyakoroltam be, és mindtől vártam valami csodát. Ami persze nem jött. Tudtam a hidat, a kobrát, a sáskát, a nyulat, a tigrist, a lótuszt, a varjút, a sast és sok minden egyebet. Szálkás voltam és kitartó. Semmi sem fájt, mert a fájdalom a részemmé lett. És bármelyik pózt kitartottam elképzelhetetlen ideig. De minden hiábavaló volt, nem bírtam úrrá lenni a hajnal démonjain. Félúton, a tehénarc-ülés és a gémeskút-állás közt éreztem a megoldást, és ott volt még a sebzett páva, a rettegő őz, meg a guggoló kutya is. De a hosszú sikertelenség kezdte elvenni a kedvem a gyakorlástól. Belefásultam, megrogytam, a feladás határán hezitáltam, ráadásul fáradt voltam és folyton kialvatlan. A véletlen műve lehetett – persze utólag bármit belemagyarázhatunk –, hogy egy november végi szétesős házibulin, hajnali kettő körül, a konyhában egy lány annyit súgott a fülembe: fél szemére vak csiga. Nem estem zavarba, azonnal felvettem a pózt, és ki is egyensúlyoztam erősen slivovicás bódulatban. Aztán azt súgta: bozótban rejtőző piton. Nem sokkal később pedig azt, hogy: tisztára nedves a bugyim. Másnap hajnalban aludtam. És horkoltam. Mint egy napkeltéig kefélő medve. A jógát meg abbahagytam a fenébe.

2014

Nagygyörgy Zoltán

Nagyapám erős hangú, jó kedélyű, egyenes derekú ember volt. Bajsza és szakálla a szája körül kissé megsárgult. Levesektől, szaftoktól, kávéktól és egyéb  finomságoktól. Így legtöbbször konyhaszagot árasztott, alkalmanként sörrel és kisüstivel felütve. Mikor puszit adott, vagy magához ölelt, ezzel a bozóttal söpörte végig arcom és nyakam érzékeny bőrét, de én nem bántam, hisz ő volt a nagyapám. Ha társaságba keveredett, maga mondta, nem bízta másra a viccet. Az emberek köré gyűltek, és hallgatták arcukon azzal a hamiskás mosollyal, mintha még sosem hallották volna kalandos történeteit. A végén azért nevettek. Új és új színekkel festették át fejükben, ahogy messzi országokban igazságot és pofonokat osztott. Ahogy csodálták a nők. Hogy egyszer üvegszilánkot ebédelt, máskor meg puskagolyókat kapott el hetykén, szappanos kézzel. Mesélte azt is, hogy egy japán hercegnőnek egész éjjel magyar nótát énekelt, mire a hercegnő reggelre egy kád meleg vízzé változott, ő pedig megfürdött benne. Talán akkor utoljára. És tudott volt az is, hogy együtt ivott Jim Morrisonnal azon a szigeten, ahova összeköltözött Elvis, Janis Joplin meg a Radics Béla, miután meghaltak. Állítólag. Nagyapám nekem is mesélt rengeteget. Felvette mindent látó távcsövét, és elmondta, mi van épp a fonyódi nyaralóban. Merre jár a Micsodai Klári, a szerelmem az oviból, és milyen nagy a szomszéd néni melle aznap. Én meg csak hallgattam szájtátva, és azt hittem, hogy ez örökre így marad. 110 évesen ment el, de én tudtam, hogy igazából csak arra a szigetre költözött, ahova Elvis, Janis Joplin és Radics Béla, na meg a régi barát, Jim Morrison. Persze hogy tudtam, mert itt hagyta nekem mindent látó távcsövét, és én, mielőtt írni támad kedvem, azért belenézek egy kicsit.

2016

Haynal Ákos

Ma találtam egy rejtélyes lyukat a falon. Nem én csináltam. Mari se csinálta. A falszomszéd se fúrhatott át, napok óta elutazott. Ha mozogna a ház, akkor repedés lenne, nem lyuk. Egyelőre nincs magyarázat. Meg kell figyelni. Meg kell találni az okot. Persze beleverhetnék egy tiplit, aztán belehajthatnék egy hozzá illő csavart és felakaszthatnék rá egy képet. Van is egy olyan, ami egy falat figyelő férfit ábrázol. Helyettesíthetném magammal. Azt hiszem, annak örülnék a legjobban, hogyha egy párhuzamos dimenzióba futó féreglyuk lenne, ami ide a Kőfaragóba érkezett. Hogy néhány választ adjon. Ki volt Mona Lisa? Mitől van olyan sok varjú és hová tűntek a verebek? Hogyan kell beállítani a laptop médialejátszóját? Vagy valamit biztatásul. Valószerűtlen, de hát manapság igencsak sűrűn fordulnak elő valószerűtlen dolgok, szóval ne vessük el a lehetőséget. Figyelni kell, nem mozdulni, hangot sem adni, mert a legapróbb jelnek is jelentősége lehet. Az persze rábaszás lenne, ha a túloldalon is csak hallgatóznának.

* SZELVIE

multimediális előadás Triceps 6:3. születésnapjára

Szöveg: Haynal Ákos, Nagygyörgy Zoltán, Varga Imre. Hang: Haynal Ákos, Nagygyörgy Zoltán. Zene: Varga Imre (szintetizátor). Rendezte: Haynal Ákos

Mersz Klub (Budapest), 2018. szeptember 28.