Az Önlexikon 233 kortárs magyar író (ön)bemutatkozását tette lehetővé. A kolofon szerint 2017-ben, ténylegesen 2018. február másodikán megjelent, félezer oldalnál testesebb kötet szerkesztője, Szondi György valójában négyszáznál több szerzőt kért fel a saját szócikkük megírására, amire a meghívottak fele vállalkozott. Azok, akik megértették a felkérést és belementek a játékba. Hiszen játék az egész, ugyanis nem önéletrajzokat várt a szerkesztő, hanem harmadik személyű bemutatást, méghozzá nem a szokványos lexikon szócikk formájában, hanem szellemileg kötetlen, fizikailag csupán a felkérésben, de a gyakorlatban nem korlátozott teret biztosítván a szerzőnek. Mindenki azt írhatta le, amit magáról olvasni szeretne egy könnyed hangvételű lexikonban, vagy amivel éppen nem szeretne szembesülni egy komoly szócikkben, ahol éppen róla esik szó. A beérkezett válaszok zöme megjelent a Napút folyóiratban, illetve annak online kiadásában. A kötetbe foglalt 233 szócikk voltaképpen magában foglalja önnön hiánylistáját is, azon szerzőkét, akik nem tettek eleget a felkérésnek, és azokét is, akiket a szerkesztő nem hívott meg ebbe a projektbe.

A gondolatban önnön hiánylexikonával kiegészülő Önlexikon nagy ívű, igyekszik átfogóvá válni, értékeket népszerűsíteni, tudatosítani, az olvasó számára tartósítani, megőrizni. Az önmagukról harmadik személyben írók szívesen eltekintenek az (ön)életrajzi vonatkozásokról, a harmadik személyű megszólalás megteremti a kívülről láttatás perspektíváját, így követi az akadémiai lexikon tárgyilagos stílusát, még a javasolt leütés számot is, azzal, hogy végtére mégis saját műveikről vallanak benne a szerzők. Vannak viszont, akik az első személyű megszólalást választották, ráadásul nem önmaguk, hanem valamelyik alkotásuk bemutatására hegyezték ki szócikküket.

A lexikont lapozgatva olyan érzésem támadt, hogy a Szalay Károly értékelése szerint „irodalmi értékeinkért magányosan küzdő, méltatlanul magára hagyott Szondi György”, vagyis a szerkesztő főként azoknak küldött fölkérő levelet, akik szerzőként szerepeltek már a Napútban. Amennyiben így lenne, könnyebben értelmezhetnénk a szereplők és a hiányzók névsorát...

Most éppen azokra figyelek, akik a Vajdaságból, a Délvidékről származnak. Szívesebben használom a Vajdaság megnevezést, mert a gyűjteményben szereplő vajdaságiak kivétel nélkül a volt Jugoszlávia ezen tartományában szocializálódtak, a Délvidék számukra már a múlt mintázata. Kevesen vannak. Vagy elegen? A megítélés természetesen viszonylagos, ám egy biztos, a Vajdaság nem szűkölködik magyar íróban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a magyar irodalom ezen vonulatát külön lexikon foglalja össze, Gerold László Vajdasági magyar irodalmi lexikon (1918–2014) című munkája. Szondi lexikonja értelemszerűen a jelenleg aktív szerzőkre alapoz, a vajdaságiak esetében két kivétellel azokra, akik 1990-es évek elején, a délszláv polgárháborúk kezdetén Magyarországra optáltak, döntésükről műveikben adtak számot, miszerint a hadi behívók miatt közvetlen életveszélyben voltak, családjuk egzisztenciája kilátástalanná vált, írói munkájuk a háborús körülmények folytán ellehetetlenült, a fenyegetettségük folytán el kellett hagyniuk a szülőföldjüket. Tudjuk tehát, kik ők, honnét érkeztek, figyelünk munkáikra, és nem kevesebb kíváncsisággal olvassuk, miként tekintenek magukra új hazájukban, több mint két évtizeddel, közel hárommal áttelepülésük után.

A vajdasági emigráns szerzők közül első a betűrendben az általam humor tekintetében nagyra tartott, csantavéri származású Bozsik Péter, aki adottsága és habitusa ellenére az Önlexikon egyik legfantáziátlanabb, legszárazabb szócikkében mutatkozott be. Mutatja, hogy nem fogadta el a játékot, képzelt közvetítő (harmadik személy) helyett első személyben, szigorúan ragaszkodva a tényekhez. Pedig ugyanezt a bemutatkozást harmadik személyben is megírta, pl. a Szépírók Társaságának, igaz, rövidebb bibliográfiával.

Fenyvesi Ottó Gunarason született, a települést 1950-ig Moholgunarasként tartották nyilván, és külön érdekessége, hogy közigazgatásilag hozzá tartozik Brazília. Persze nem a dél-amerikai ország, hanem a topolyai járás apró falucskája. A kommunizmust zsigerileg ki nem álló kovácsmester édesapja Amerikáról és Németországról álmodva felkerekedett, ám csak Topolyáig jutott családjával, Ottó fia már ott cseperedett. A képzőművészet és a punk iránt rajongó költő Veszprémt választotta letelepedési helyéül. Az Önlexikonban egy viszonylag terjedelmesebb szövegben foglalta össze életrajzát. A szöveg érdekessége, hogy a fontosabb családi, vagy személyes történésekhez eligazításul nyomban hozzáragasztja az abban az esztendőben történt világeseményeket is. Nem véletlen, hogy ő írta a Halott vajdaságiakat olvasva két kötetét.

A vajdasági magyar irodalomba két verskötet után első regényével a szó szoros értelmében berobban Kontra Ferenc sehogyan se illik bele ebbe az írásba, ahol emigránsok és egy idehaza maradt szerző szerepel. A baranyai, darázsi Kontra-família nemzedékeiben az ötödik Ferenc, aki már az ugyancsak Horvátországhoz tartozó Darázson meg Laskón eszmélkedett. Onnét kiszakadt, előbb a magyarországi Baranya, majd Csongrád megyébe került. Egy ausztráliai kitérő után Horvátországból Szerbiába települt. Igaz, akkor még senki se menekült a jugoszláv tagköztársaságból. Vagyis se nem emigráns, se nem otthonmaradó, hanem „migráns”. A szőlőtermesztő, bortermelő ősei és leszármazottjaik a történelmi események következtében szétszéledtek a világban, csak az apja, a történelemtanár IV. Ferenc maradt Dél-Baranyában, bele is halt a polgárháború feletti fájdalmába. A számos rokonnak köszönhetően V. Kontra Ferenc betekinthetett a Nyugat világába, diákként a bőrén érezte Magyarország rendszerváltás előtti körülményeit, amit meg is írt Gimnazisták című regényében. Később az ott leírt idegenség élménye állandó témájává lombosodott, miként Baranya múltja, a horvátországi magyar irodalom története, gyermekkorának élményei, a jugoszláv polgárháború, majd a NATO-bombázás történetei. Noha a Vajdaságban él, ott nem publikál: „Véletlen lesz az is, ha bekerül ez a szócikk a lexikonba. Merthogy a vajdasági magyar irodalom 2016-ban megjelent lexikonjából kihagytak, Akkor érzi meg az ember, milyen a feketelista, amikor rákerül. (Véletlenül akkor vettek fel a szerb írók a Vajdasági Írók Egyesületébe, elsőként álltak ki mellettem.) Politikai okokból elbocsátottak a munkahelyemről: tizennégy évig szerkesztettem a Magyar Szó Kilátó című irodalmi mellékletét, az utóbbi néhány évben a provinciális pártirodalom átvette az intézményeket, a lap- és a könyvkiadást is, olyan mértékben összefonódott a diktatúrával, hogy nem tűrte el, hogy róluk negatív kritikák jelenjenek meg a Kilátóban. Azóta a rebellis újságírókat is kirúgták, egyikük bele is halt a meghurcoltatásba. Én még élek.”

Ladik Katalin mindössze egy, a múlt század hatvanas éveiben írt négysoros versével írta le magát, igaz, a költemény címe: Mintha száz életem volna. Szófukar önjellemzését talán könnyebben megértjük egy máshol tett vallomásából: „Szerintem a legnagyobb boldogság abból adódik, hogyha az ember elveszíti az egyéniségét és eggyé válik a természettel, a világmindenséggel, az Istennel. Az egyik gyötrelem a civilizáció és a kultúra viszonyából adódik, mert az iskola és a társadalom kilúgozza, kivonja az ember egyéniségéből azt a képességet, amivel születik. Az ember különben tökéletes és boldog maradna, hogyha nem törölnék ki belőle az Istennel és univerzummal együvé tartozás érzését, tudását. Ami megkezdődik az iskolában és folytatódik a társadalmi életben, az az emberi lélek megnyomorítása. Ezt nem bírhatja senki sem sokáig, ezért aztán tovább keresi az »énjét«, persze változnak a korok, a divatok, a társadalmi változásokhoz pedig alkalmazkodnia kell az embernek. Amikor végre megalkotja énképét, kiderül, hogy az nem illeszkedik bele az adott társadalomba. Közben a társadalom és a politikai helyzet is változik, meg a divat is. Az ember folyamatosan változó világban él, igyekszik abba beilleszkedni, s persze nem tud folyamatosan meghasonulni önmagával. Nem csoda, ha tudathasadásos állapotba kerül.” (1)

Amíg a Vajdaságban, Ómoravicán, mai nevén Bácskossuthfalván élt, Majoros Sándor humoreszkjeit álnév alatt jelentette meg, a polgárin meg komoly elbeszéléseket írt. Ezekkel nem hagyott fel Magyarhonban sem, elbeszélései, novellái és regényei rendkívül olvasmányosak, fordulatosak és tragikusságukban is kedélyesek. Budapesten se hagyta cserben álneveit, íratott velük két regényt. Mostani szócikkében sziporkázik, igencsak nehezen sikerült két szövegrészt kiragadnom a humoros, mindenekelőtt önironikus szövegfolyamból: „Közben elképesztő gyorsasággal adta ki egyik könyvét a másik után. így például alig négy év­vel a Távolodás Bácskától után 1998-ban megjelent Kirándulás a Zöld-szigetre című válogatása, amely világrekorder azon tekintetben, hogy egyetlen példánya sem került kereskedelmi forgalomba. Mindez olyan hírnevet biztosított számára, hogy azt sokan megirigyelhetnék, de legfőképpen azok a villanyszerelők (2), akiknek nincs semmilyen irodalmi ambíciójuk. […] Főbb kötetei: a Meghalni Vukovárnál (2003), amely a jugoszláv polgárháború szimbolikus és áttételes értelmezésével vívott ki magának szin­te tökéletes érdektelenséget; az Akácfáink sokáig élnek (2004), amely az Édes Anyanyelvünk pályadíjas munkája, tehát gyakorlatilag eladhatatlan. Az Emberrel esik meg (2007) egyfajta best of Majoros válogatás; a Tranzitszálló (2009) két kisregényt magában foglaló tipográfiai tesztkiadvány, a Közelebb, mint amilyen távol (2010) Rahim Berisha álnéven írt kalandregény. Ez utóbbi Majoros kedvenc műve, de mert ponyvának túl igényes, míves irodalomnak pedig túl könnyed, sem a kritika, sem az olvasó nem tud vele mit kezdeni. A 7 mesterbölcsész (2012) Benjámin Babbler néven a népies-urbánus szembenállásról írt gyilkos humorú paródia.”

Az írás terjedelmében általában korlátot nem ismerő Szabó Palócz Attila meglepően rövidre fogta bemutatkozását. (Bocsánat, egy oldalt átlapoztam, mégsem annyira kurta a szövege!) Elvált szülők gyerekeként mindenből duplán jutott neki, így identitásból is. Ezeket vegyésztanoncként igyekezett sikertelenül egymásba elegyíteni, majd rádiós lett, színész és újságíró, nem biztos, hogy ebben a sorrendben, ám tény, hogy időközben ontotta magából a verset, prózát és drámát. Pökhendin állítja, hogy „…ma közel és távol ő az egyetlen ember a Vajdaságban, akinek bár lehetősége lett volna rá, nem akart az oly sok botránnyal és viszállyal terhelt történetű kiadvány fő- és felelős szerkesztője lenni.” Ő még egy szőrösszívű katonai referens miatt leszolgálta tényleges katonai idejét – a zentai tisztviselő ezért műveiben kiérdemelte a főgonoszi rangot –, átvészelte Újvidék NATO-bombázását, és csak utána költözött családjával Budapestre, ahol kóros grafomániájától hajtva folyton ír, pl. ilyeneket: „Még gyermekkorában olvasott egy mondást, amely a köztudatban azonban másként terjedt el: „Isten a részletekben lakozik.” S ő az óta is ebben a változatban hisz. Az irodalomban is, a kezdetektől fogva mindig is az volt a legnagyobb problémája, hogy örökkön elveszett ezekben az isteni részecskékben, az isteni részletekben, akárcsak az összes lexikográfusa. Így vált minden története végigmondhatatlan beszélyfolyammá, amelyet be lehet ugyan rekeszteni, de lezárni, a teljesség igényével kitenni a pontot sohasem. Legyen elég hát a végére most annyi, hogy lexikográfiailag 2004 óta Budapesten él, újságíróként, szerkesztőként dolgozik. A világba immár az időskori betegségek kezdődő tüneteivel együtt sem törődött még bele, talán soha nem is fog... De a korábban még összebékíthetetlennek tűnő identitásai legalább megbékéltek, s nem igyekeznek felülkerekedni a másikon, hanem lehetőségeik mértékében ma már inkább erősítik egymást.

A világban megnyugvást és egyensúlyt kereső, visszafogott hangú lírai költő, Szűgyi Zoltán saját életrajzírójaként fogalmaz, és meséli el eddigi élettörténetét Adai születésétől kezdve kispesti letelepedéséig. A történetben hangsúlyos helyet kap a falusi szülőház, a nagyszülők, a szülők, a testvér, majd a bölcsészetért feláldozott orvosi tanulmányok, a feledhetetlen barát, Sziveri János, az első publikációk, a polgárháború hozta létbizonytalanság, az emigráció, a magyarországi integráció megpróbáltatásai, Isten fölismerése és ezen megvilágosodás sorsfordító hatása. A kívülről láttató elbeszélői szemszög is mintha ennek a hirtelen szembesülés folyománya lenne: „Ó, jól emlékszik, egyszer, alig tízévesen, a templomban valósággal fölragadta magához az oltár fölötti kupola boltívfreskóján felfedezett méretes háromszög közepéből kisugárzó pávatollszerű szemrajzolat, föl, a magasba, magához vonta, s onnét láthatta meg a lenn, a padsor előtt álló önmagát. így látta és láttatta magamagát, amint gyermekként, mezítlá­basán az út porában bokáig gázolva, a mosdatlan cigányalmát majszolja, ahogy még az egész, nagy család fehérben, ünneplőben a kora őszben az úton halad, és édesanyja a kezét fogja.”

A megpróbáltatások ellenére a Vajdaságban maradt Tari István költő, prózaíróként tehetséges alkotó azzal kezdi bemutatkozó versét, hogy 38 esztendős volt, amikor 1991-ben a postaládából kihalászta a háborúba szólító, első behívóját. Éppen Budapestre készült, nem mondta le az utat. A magyar fővárosban meglepetten tapasztalta, hogy mennyire féltik, marasztalják, istápolják, mindenekelőtt azok, akik rokoni kapcsolatok révén tudtak a második világháborút követően a délvidéki magyarokat ért atrocitásokról. Hazautazott, a második behívó kézbesítését a rossz kapucsengőnek köszönhetően átaludta. A szomszédok hallották, a kézbesítő hosszan dörömbölt a kapun, szurkoltak, hogy senki se jöjjön ki a házból. Be is számoltak féltésükről, amiért Tari hálás volt, miként korábban budapesti ismerőseinek is. Nem vonult hadba, majd egy felelőtlen ígéret következtében a politika eszközeivel igyekezett szembeszegülni a háború haszonélvezőivel: „…inkább mások kerestek föl engem – gyere / közénk politizálni – nyaggattak– a magyar / írók költők értelmiségiek be vannak / tojva azok is leléptek akik nem kaptak / behívót – majd akkor megyek közétek ha / az első délvidéki magyar írót becsukják – / ráztam le őket kelletlenül addig békén / is hagytak amíg egyik következetesen / politizáló írótársamat a bajban / be nem csukták – zokszó nélkül mentem közéjük / és jött az első többpárti választás és láss / csodát: közösségként létezni kezdett ami / addig nem létezett kis időre átéltük / az együvé tartozás erejét kényszerét / aztán a széthúzás tömény nyomorúságát / az árulás a kiszorítósdi kisszerű / gyalázatát közelről láthattam azt is hogy / a többség dehogy szeretne szabad lenni hogy / a kígyózó szolgalelkűség kiskorúság a zsigerekben lakik…” Tari ettől fogva aktívan politizál, és természetesen ír.

Triceps, polgári nevén Lantos László Nagykikindán született, Szabadkáról indult. Jugoszlávia, Svájc és Románia után 1993-tól Budapesten él. Az irodalom irányába az Új Symposion folyóiratban végzett olvasószerkesztői munkája terelte, egyébként színházi és filmrendező, performer, művészeti író, művelődésszervező. Ő az éhezőművész – ha még emlékeztek rá –, aki 1995-ben élete leghosszabb performansza keretében 40 napot töltött egy vasketrecben, nullkalóriás „diétán”, csupán vizet ivott. Közben fölváltva meditált és szenvedett, négy valós és képzelt archetípus lelkületét – a Harcos, a Művész, a Nagybeteg és az Aszkéta személyét – kívánta magára venni, végül már csupán szenvedett. A szerencsésen zárult kalandból Éhségkönyv címmel könyv született. Triceps a MERSZ underground klub vezetője, ahová „a belépés ingyenes, a kilépés bizonytalan”, a helyiség füstelszívóval ellátott dohányzó, egyben korrekt áru büfé. Saját italt, kisgyereket és kutyát bevinni nem ajánlott, és ő, Falcsik Marival a 100 példányos MERSZ Könyvek kiadója is. Az Önlexikon szócikkébe írt szövegében egy bekezdés az alaköltéssel foglalkozik – ami egy rendező és performer esetében korántsem meglepő –, mindezek fölött kihallani vélem belőle a határon túlról érkezett ember összes kételyét: „Alakot ölteni – rothadt ügy. Mert milyen legyen a bevándorló, ha kínai, peremvidéki vagy űrszörnyrágcsáló, savas vérrel, meg ilyesmi. Nem lehet belőle bonviván, donhuán, mi a faustot akartok? Legyen kétlábú, zoomorf humanoid – ez az emberállatrémek világában kevésbé feltűnő. Legyen a neve Ladislaus, huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldi, vízuma négyévente hosszabbítandó. Legyen bátor, attraktív, találékony, álmodozó, játékos. Ne legyen gyönge a szíve, de legyen lelke, mondják rá, hogy: »lelke van«. Legyen, ha kell, vakmerő és pökhendi, mint egy kényúr; ha kell, mulatságos és filozofikus, mint a bolond a kényúr udvarában. Legyen magányos cowboy, kettős ügynök, három testőr, legyen egyszerre négy! Kobaltkék embrió, kobaltkék terminátor, kobaltkék kurva, kobaltkék hulla. Lepjen meg bennünket, és lepje meg saját magát. Lepjen meg magával bennünket.”

A bevezetőben említettem már, hogy az Önlexikon tartalmazza önnön Hiánylexikonját is. Ez utóbbiban a Magyarországra optált vajdaságiak közül szócikke kell, hogy legyen néhány „kimaradt” szerzőnek: Balázs Attila, Bognár Antal, Hász Róbert, drMáriás, Orcsik Roland, Radics Viktória, Szathmári István, Szombathy Bálint, Terék Anna, Ürmös Attila…

1 In. Németh Péter Mikola: SzeMéLYeSSéG a SzeMéLyTeleNségBen - Párbeszélgetéseim Könyve (Budapest–Hvar–Róma–Vác, 1992–2005–2018), Hungarovox Bt., Budapest, 2018

2 Majoros elektrotechnikus, aki másfél évtizeden át villanyszerelői munkát végzett.

* Önlexikon. Kortárs magyar írók önszócikkei

Szerkesztette: Szondi György. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2017