2016-ban ünnepelte a világ Cervantes és Shakespeare halálának négyszázadik évfordulóját, mivel mindketten 1616-ban haltak meg. Praktikusan, hogy majd évszázadokkal később egy évben lehessen megemlékezni róluk. Illetve a halálukról. Mert mi szeretjük ünnepelni a halált! Főleg járványok idején.

Sok vita kerekedett már abból, hogy az angol és a spanyol irodalom két nagyja találkozott-e egymással. Állítólag igen. Valladolidban, amikor angol delegáció érkezett az éppen Valladolidban lebzselő spanyol királyi udvarba némi politikai zsörtölődést elsimítani 1605-ben. Ebben az időszakban Cervantes is a városban tartózkodott, mivel azt remélte, ha kitartóan udvarol a királyi kegyenceknek, akkor irodalmi dicsőség és ‒ ami még ennél is fontosabb ‒ végre pénz üti a markát. Állítólag – lehetséges, előfordulhatott, megeshetett –, hogy a több száz angol között maga Shakespeare is Kasztíliába érkezett. Persze ez mind csak feltételezés, de annyira tetszetős maga a gondolat, hogy két ilyen jelentőségű alkotó találkozhatott egymással, hogy mindegyre megjelenik egy-egy okfejtés ezzel kapcsolatban. A legemlékezetesebb mindenképpen Carlos Fuentes Shakespeare y Cervantes című esszéje.

A mexikói író nagyon ügyesen figyelmen kívül hagyja, hogy vajon találkoztak-e személyesen, vagy ismerték-e egymás műveit (állítólag Shakespeare talán igen, Cervantes nem valószínű; de a filológia még dolgozik rajta). A lényeg szerinte az: mit láttak és ragadtak meg, amely minden tekintetben új volt és merőben eltért az addigi irodalmi tendenciáktól. Ez pedig nem más, mint az emlékezés, felejtés problematikája. Macbeth felejteni szeretne, Hamlet emlékezni – mert annak alapján tudna dönteni, mi lenne a helyes lépés apja halálának ügyében. A Don Quijote szerzője, narrátora viszont nem akar emlékezni arra, hogy La Mancha melyik falujában lakik a főhőse, sőt a nevében is bizonytalan és mivel ő is érzi, hogy azért ez így már túlzás: végül megadja magát és nagylelkűen – az olvasók gyenge idegzetére való tekintettel – kiegyezik saját magával a Don Quijote névben. Ezzel a narrátori feledékenységgel – teszi hozzá Carlos Fuentes – kezdődik a modern próza, amely aztán Proustnál már egy megszállott elbeszélőbe torkollik, aki betegesen kutatja az időt. Bezzeg az ókori szerzők aztán nem süllyedtek a lelki vergődések ilyesféle posványában, ahol minden bizonytalan és még véletlenül sem fordulhatott elő, hogy bizonyos dolgokra nem emlékeztek volna – sóhajt fel Fuentes. Balzac regényhősét ‒ Chabert ezredest – mindenki elfelejti: a felesége és a társadalom, mert azt hiszik elesett egy csatában. Ezzel szemben Pénelopé biztos abba, hogy Odüsszeusz nem halt meg, és ha sző, majd visszafejti a szövését, akkor nem csak magát tudja meggyőzni arról, hogy a férje él, de az emlékezetét is életben tartja. Cervantes és Shakespeare is megtörte a műfajok szigorúnak és megkérdőjelezhetetlenek tartott átjárhatatlanságát. Voltaire később pont az ilyen laza műfajkezeléstől kapott hisztériás dührohamot, mert szerinte nagyobb blaszfémiát még nem látott az emberiség, mint amikor Shakespeare keveri a tragédiát a komédiával, a nemes embereket a tenyeres talpas parasztokkal, a lírát a mindennapi beszéddel. Még szerencse, hogy Voltaire nem vette kézbe a Don Quijotét, ahol szintén keveredik a pásztorregény a pikareszk regénnyel, a lovagregény a mórregénnyel.

Itt találkozik össze Cervantes Shakespeare-rel, nem pedig Valladolidban! Persze attól még lehet, hogy ott is összefutottak. A műfajok keveredésében, tisztátalanságában, ahol bármit lehet tenni, ami eszébe jut a szerzőnek, és ami annyira kiborította szegény Voltaire-t.

A szerző ezekkel a szavakkal fejezi be gondolatait: „Quijote, a jó és Macbeth, a rossz szeretnének felejteni; Hamlet az ellenmondásos emlékezni akar. Azonban Quijote egy regény szereplője, Hamlet és Macbeth viszont színházi figurák. Quijote arcát a komédiák maskarája fedi, Hamlet és Macbeth viszont a tragédiák maszkjait viselik. Quijote olvas és őt is olvassák. Hamlet és Macbeth megelevenednek és láthatóak. Borges teszi fel a kérdés, hogy vajon miért olyan nyugtalanító számunkra az a tudat, hogy Don Quijote a Quijotét olvassa, és Hamlet pedig megtekintheti a Hamlet című előadást. Ezek az önmagukból kifordult helyzetek, szövi tovább gondolatait Borges, azt feltételezik, ha egy fikció főhőse képes elolvasni vagy megtekinteni a róla szóló művet, akkor mi, az olvasók és színházlátogatók is lehetséges, hogy csak fikciók vagyunk.”

De nincs évforduló újabb elméletek nélkül. Így 2016-ban is kitalálta valaki: Cervantes nem Cervantes volt, hanem egy katalán fickó, aki aztán kasztíliainak adta ki magát, majd mikor forró lett a lába alatt a talaj Kasztíliában, diszkréten (vagy angolosan) Angliába távozott és ott Shakespeare néven tevékenykedett tovább. Így viszont már okafogyottá válik a kérdés, hogy Cervantes találkozott-e Shakespeare-rel Valladolidban.